Tutorné Guba Adél: Ítélet

[ 0 ] 2018-01-30

Tavaly nyár elején kaptam meg az ítéletet: műteni kell az epém.

Azt hiszem sikerült rekordokat dönteni halasztgatásban, lehet, hogy pályázok is guinness recordra, a nő, aki leghosszabb ideig élt szigorú epediétán kategóriában.

A műtétre való felkészülés a rám jellemző módon történt. Megnéztem minden youtube videót a neten, ami epeműtétről szólt, elolvastam mindent a mélyaltatásról. Persze közben minden egyes végignézett videó és minden egyes elolvasott orvosi cikk után jobban sajnáltam magam, a fórumokról nem is beszélve. Egy dolgot megtanultam ne olvasson az ember lánya fórumokat műtét előtt és műtét után meg ne próbálja magát a netről olvasottak alapján diagnosztizálni. Előkerestem az életbiztosításom, végrendelkeztem a hamvasztásom illetően, és vagy 3-4 alkalommal alaposan elsirattam magam, hogy ilyen fiatalon, ilyen értelmetlenül kell elmenjek, fene egye meg miért cuppantunk rá egy időben a mangalica szalonna, kolbász, töpörtyű trióra, ettünk volna rukkolát, akkor biztos nem lenne semmi bajom. A vizsgálatok gyorsan mentek, az aneszteziológus nőci egy baromi jó fej idős hölgy volt, akivel végig nevetgéltük az egész vizsgálatot, nagyon örültem, azt hittem ő lesz velem ott a műtétnél, és tényleg, annyira szimpatikus volt, hogy ha már valakinek altatnia kell, akkor nem bántam volna, ha ő lenne.

Magánklinikát választottunk, nem azért, mert a bőrünk alatt is pénz van, hanem mert pár éve, amikor a stroke gyanúval kórházba kerültem pár napra, annyira rossz állapotok voltak a kórházban, ahová tartoztunk, hogy saját felelősségre hazamentem. Akkor pár éve az I-re a pontot, az egyik éjszakai ügyeletes fiatal doktornő tette rá, amikor a szobámban levő beteg nénire elkezdett ordítani, hogy ne merészelje őt többet drágának nevezni, ő egy doktornő és kikéri magának, hogy egy megjegyzem 70 éves néni ne adja meg neki a tiszteletet. Velem meg kiorginálta magát, a nővérkével egyetemben, hogy hogy mertem átülni a másik ágyra, az ablak alattiból. Nos egy prózai oka volt, az ablak nem zárt jól és konkrétan vacogtam, annyira fáztam.  Szóval megköszöntem a szíves vendéglátást, és saját felelősségre búcsút intettem a fekvőbeteg ellátásnak.

A magánkórház persze más, minden szép, olyan, mint egy szálloda, de mégiscsak diszkrét nyamvadt állapotban megy oda a beteg, szóval a para ott is megvan, azt nem tudja feledtetni a fűtés meg az egyágyas. Csütörtök délután volt a műtét, előtte szerdán jó sokáig dolgoztunk, otthon emberesen kibőgtük magunkat, mert annyi munka jött, hogy kiderült a férjem nem fog tudni ott lenni velem, így ő is sírdogált és is sírdogáltam, ismét eltemettem magam gondolatban.  Megint megfogadtunk, hogy soha többet nem fogunk ennyit dolgozni, amit kerek egy hétig sikerült is betartani, aztán persze visszalendültünk a soha véget nem érő mókuskerékbe.

A műtét reggelén villámtempóban leborotváltam mindkét lábam, ha már meg kell halni legalább legyen az ember ápolt. Enni, inni nem lehetett semmit, ami nálam reggel 9 órára nagyon durva kávéelvonási tüneteket jelent, de próbáltam mantrázni, hogy most van itt a tökéletes alkalom, hogy elérjem a 65 kilós álomsúlyt, ez picit segített. A nővérek, orvosok nagyon kedvesek voltak, szerintem megszokták már a sok para gépet, kaptam 2 nem túl szexy fehér térdig érő kompressziós harisnyát, amik tökéletesen takarták a reggel kávénélküli állapotban meghagyott szőrcsomókat a lábaimon. Próbáltam minél tovább magamon tartani a pizsamát, bár szóltak, hogy műtétre már úgy kell menni, ahogy a világra jöttem pőrén, egyedül csak az ápol és eltakar funkciót betöltő harisnya maradhat rajtam. Bejött az altatóorvos, hát nem a néni volt, hanem egy pasas, kedves volt, de basszus végigfutott bennem a felismerés, hogy már megint úgy jártam, mint tavaly, mikor a sürgősségire vittek be szintén az epém miatt, egy nő nem lesz körülöttem. Minden doki jófej volt, bár láttam rajtuk kicsit kiakasztottam őket azzal, hogy közöltem nem igazán kell elmondani mi fog történni, megnéztem egy csomó youtube videót, tudom én pontosan. Az aneszteziológust megeskettem, hogy nem ébreszt fel, míg egy cső bárhol is bennem van, aztán kénytelen kelletlen levetkőztem és átültem a hordágyra. A műtősfiúval próbáltam némi alkudozásba fogni a bent maradt két karika fülbevalóm miatt, amit előző este nem bírtunk kiszedni a férjemmel, aztán míg egyik fülemből a műtősfiú, másikból meg egy aranyos nővér próbálta kiokoskodni a fülbevalót, ismét magamban szidtam a bolond felmenőim egész sorát, amiért nem szoktattak rá gyermekkoromban a rukkolára. A műtőben megegyeztünk mindenkivel, hogy ha az altatás alatt valami égi angyal megsúgja a lottószámokat osztozunk, aztán beadtak egy injekciót, amitől a plafon fura táncot kezdett el lejteni, szóltam is gyorsan, hogy mégse kéne engem bedrogozni, de utána már csak arra emlékszem, hogy visszatoltak a szobámba és minden erőmet összeszedve próbálok elszökni, míg a nővérke győzköd, hogy muszáj lenne feküdni, legalább, míg az infúzió lecsorog.

Valahogy átnyúltam a telefonomért, és annyit mondtam a férjemnek, hogy jöjjön és mentsen meg, nos, ha valaki azt hiszi, az a reklám kamu, amikor a feleség felhívja a férjét, hogy fáj neki valamije segítsen, és a pasas pár perc múlva ott terem helikopterrel, akkor az még nem ismeri az én férjem, aki nem tudom, hogy de 10 perc múlva ott tördelte a kezeit az ágyamnál, jött megmenteni. A drágámról tudni kell, hogy már, ha a kórházak közelébe megy is rosszul van, úgyhogy két kezével az ágyamba kapaszkodva enyhén szürke arcszínnel állt hősiesen az ágyamnál, és próbált vigyázni rám. Annyira fájt mindenem, hogy azt hittem megveszek, de aztán kaptam egy újabb műtét előttihez hasonló injekciót, amitől pár perc alatt rózsaszín felhőn lebegős feelingbe kerültem, elengedtem a szerelmetes férjem vissza dolgozni és bealudtam. Másnap haza is mehettem, miután meglátogatott az összes orvos, aki bent volt nálam a műtétnél, és otthon azért mégiscsak otthon van az ember, saját ágy saját gyógyító macskadorombolás, kávé. Huncut módon aláírtam, hogy nem kell lépcsőzni, ahhoz, hogy hazamenjek (másodikon lakunk) és hogy 30 percnél hamarabb vissza tudok érni, ha baj van (másik városka), szóval meg is állapítottam, hogy otthon én már hétfőre teljesen gyógyult állapotba fogok kerülni. Egy dologgal nem számoltam csak, a véralvadásgátló injekcióval, amit hasba kell adni. Kaptam belőle 7 szép példányt, azzal az instrukcióval, hogy összekell fogni a bőrt a hason, és sitty sutty be kell szúrni. Első este megint előkerült a youtube meg a videók, erről is van fent oktató videó, használati utasítást kinyit, injekciót kivesz a dobozból. Basszus ez egy hosszú tű. Megnéztem a videón, ahogy a pasas beszúrja magának, az ujjaim között kukucskálva. Na pontosan ezt nem fogom én soha megcsinálni. Annyit nem tudnak fizetni. Maradt az ügyelet, estéről estére, szinte mindig más nővérke, de mindenki aranyos volt, egyet kivéve épp az utolsó előtti napon. Magasabb volt, mint én vagy egy fejjel, az egész hölgy az az igazi katonás nőszemély volt, akitől már megszeppensz, akkor is, amikor még meg se szólalt. Elrebegtem neki, hogy miért jöttem, erre nagy hangon felkiáltott, hogy na majd ő igenis megtanít beadni. Bakker. Futni kéne, ha bírnék, meg ha nem kapom meg az injekciót, lehet, hogy trombózist kapok, vagy mit tudom én. Leültetett a vizsgálóágyra és rám parancsolt toljam le a nadrágom és adjam be magamnak ott előtte, párszor szúró mozdulattal mutatta a hasam felé, hogy hogyan kell. Éreztem, ahogy elkezd velem forogni a szoba, és könyörgőre fogtam. De nem hatott vagy 10 percig könyörögtem ő meg vagy 10 percig mondogatta, hogy márpedig be fogom adni. Beadtam, majdnem bőgve kibotorkáltam a férjemhez, elhiszem, hogy nem akart rosszat, de el kellett volna fogadja, hogy nem mindenki tud mindent megcsinálni, és ha közben hangosan citálja, hogy ne legyek férfi adjam be magamnak, az nem biztos, hogy engem eléggé felbátorít.

Másnap az utolsó injekcióval, mint két gyerek a férjemmel megérkeztünk az ügyelethez, megbeszéltünk, hogy ha megint ő jön ki, akkor műtét ide műtét oda én hazáig sprintelek. Szerencsére nem ő volt, így megúsztam a hosszútávfutást, meg az újabb 10 perces kioktatást, arról, hogy viselkedjek úgy, mint egy bátor nő és ne, mint egy férfi. Nálam a bátorság nem feltétlenül itt kezdődik.

A műtét utáni pár napon még minden tünetet lecsekkoltam a neten, ennek köszönhetően legalább háromszor meg kellett volna halnom, de még élek, azt hiszem tényleg nem kéne többet netről diagnosztizálni magam. Lassan barátkozom a fényevés gondolatával, miután elolvastam a diétás előírásokat, de persze a serrano sonka iránti vágy sokkal nagyobb bennem, úgyhogy most az ad erőt, hogy párhét múlva ismét eggyé válhatunk én és egy tálca leheletvékonyra szeletelt serrano sonka.