Sárkány Zsófia: Eszelős, vagy hős?
Apu mondta mindig, hogy legyek bátor. Aztán az ölébe vett, és én csak befelé sírtam, miközben a tű az orromba, a fülembe, a karomba szúródott, nagyra nyitott szemmel, de hősiesen. Kicsi voltam. A kedvéért lettem volna szuperwomen is, bár akkoriban azt hiszem a szuperwoman még gondolat sem volt.
Aztán anyu mondta. Meg a tanító néni. És aztán azt is, hogy apu nem jön többet, és most igazán nehéz a családnak, és a legjobb, ha én ügyesen és bátran. A temetésen is csak álltam, és néztem azt a nagy tömeget. Idegenek, feketében. Az a kis izé meg a virágok alatt mélyen, az a vázaféle az biztosan nem az apu. Sokáig követtem férfiakat, de nem vártam meg, hogy megfordulva kiderüljön, mégsem ő az. Hasonló volt a kabát. A haj, egy gesztus. Aztán megtanultam, hogy onnan nincs visszaút, és akkor igazán bátor voltam, amikor ezt be is láttam. Elfogadni nem sikerült, most azt gondolom, benne él minden félrecsúszott ölelésben. Nyakkendője talán nem is volt.
Nem vak ez, csak bátor, mondták a sípályán a tanítványaim. Végre nem én voltam a bölcs, aki jobban tudja a leckét, a német igék múltidejét. Le tudsz jönni, csak úgy, golyóban… és hittem is, nem is, de mentem. Ép folt nem maradt a lábamon, de onnan fogva nagyra tartott az a két gézengúz.
És leestél? Tévés vetélkedő. Felkészültem én, hogy középen, és továbbmegyek, ha legalább egy passzom marad. És mondta is a világ hirtelen, hogy mennyire jó, és ügyes, na meg bátor vagyok, hogy ennyi gyerek mellett bevállaltam. A bátorság nem a leeséshez kellett. Ahhoz, hogy elfogadjam, lehet, hogy nem középre. Lehet, hogy már egy kérdés után. Hogy megmérjem magam, egy idegen világban, annyi év után. Győztem. Magam fölött, a többi nem számít.
Maga bátor asszony, mondta a pszichológus, miközben az anamnézist árnyalom a nevelési tanácsadóban. Tétován nézek a szemébe. Bátor? Inkább vakmerő. Igaz, meleg szél fújt, és kiszámoltam, hogy akár egy teljes évre, szoros számadással még tartalékom is van. A könyveket hoztam el, a fényképeket, a gyerekek kedvenc plüsséért, takarójáért már úgy mentünk vissza, sompolyogva. Azt gondoltam mindig, hogy ez nem döntés, csak végső kétségbeesés volt. De nem. Maradni is lehetett volna, és elszáradni csendben, vagy épp zajban, mert addigra a hangos szó már mindennapos volt. Szóval ha fáj is, ha vékony jég a határ is, hogy éppen eszelős, vagy hős, vagy éppen csak befelé folyó könnyekkel képmutató, de néha bátor is vagyok.
