Rébb Terézia: Mikor hal már meg?

[ 0 ] 2017-08-01

Mikor hal már meg az öregasszony?

Hamvait az Unghoz kéne vinni szépen.

Megbeszéltük, míg önmaga volt éppen.

Sokáig élt az öregasszony, mint a javasok,

de nem gyógyított, csak trükköket javasolt.

Őt gyógyították, csak őt ápolták, tíz éve már.

Sokáig húzta, néha ágyba döntötte a fájdalom.

Gonosz volt kicsit, de huncut nem, ez rágalom.

Leckét adni jött csak, a lányának alázatot tanított,

a fiának mutatott, egy „szívósak a nők” példázatot.

A fia orvos, és sokszor mondta, ő nem pesztrál senkit,

mert a pesztrálás alja női munka, mint az ápolónőé itt.

Azért, mert nem kell hozzá egyetlen csepp ész sem,

épp csak lélek kéne, de az emberben nem lehet mégsem.

Maradt tehát a lánya, elvált, dolgozik, ergo: ráér!

– Sosem vigyázott a kölykeimre! – így a lány – Ez nem ér!

Élte világát, mint a víg özvegyek, és istenítette a fiát.

Egy sikeres orvossal hozta e világra női teste a csodát.

Ideköpte őket Kárpátalja,– érdekházassággal jöhettek át.

És mert mi másra való egy lány, őt feláldozták tehát.

Férjhez kell menni, mert szerelemre csak a bolond vár!

Mondták, ha nem megy a szekér, legfeljebb odébbáll.

Nem ment, de jött a gyerek, nem állhatott odébb.

Nem vitte rá a lélek, de bánja, hogy nem állt odébb.

Az anyja egészségben élte örömeit, fürdőre járt télen,

a Balatonhoz nyáron, és elfelejtette a lányát szépen.

Jöttek a csavargások, mennyei lakomák, a jó világ,

színház, kis etyepetye, és jó ideig gavallért is talált.

Aztán eszükbe jutott, mikor beteg lett. Leukémia.

Hát van nekünk egy lányunk! Szép fiam, mire tartjuk?

Ápolónő lett és takarító, meg bevásárló nő, ha akarjuk

még társalkodónő is lett, mert mi másra való egy lány.

Mikor megy már el az öregasszony?

Teste megérett a halálra, tán lelke is az indulásra,

de itt tartja még egy ígéret, ami sosem lett beváltva.

Fogja még a dáridó, meg az a sok aranymedál láncon.

Lánya híven pelenkázza, – visszajár, nehogy visszajárjon!

Alig bírja gyomra a poklot, amelyben elfolyik a test,

aki ezt látja, sokat látott, ha nem gyáva, és nem rest.

Ami marad ezután, egyszer talán szép lesz megint,

de erről tilos beszélni Európában, mert a tudás leint.

Weöres Sándor sejtethette, de neki elnéztük, hogy olyan,

hisz’ egy nagy gyereket, ugyan ki vesz komolyan.

Már nem olvas a lány, él, mint aki épp csak lélegzik,

mert úgy szép csak az ápoló nő, ha megszűnik létezni.

Megfogadta, ha itt a vég, aztán az Ungig meg sem áll.

Szétszórja a hamvakat, és megnézi még a régi hazát.

Mikor halt meg az öregasszony?

Ilyen hamar? Két hónapig éjjel nappal ápolták?

Ott volt a lánya. De mire is használhatnánk egy lányt?

Hogy mindnyájunkért viselje a fekete ruhát,

és még, hogy az Unghoz vigye a hamvakat végre,

mert megígérte.