Rácz Zsuzsa: Együtt írunk, együtt nevetünk!
Mától átadom a tollat, közösen írjuk a terézanyu.hu oldalt.
2010-ben, amikor alig két éves volt Szofi lányom és őrületesen kipihent voltam éjjel-nappal (haha), elhatároztam, hogy hirdetek egy pályázatot. Nyitok a világra, rengeteg ráérő időmben (khm) majd elolvasgatom azt a nyolc-tíz írást, amely befut, és jól meg is ünnepeljük azt a nyolc-tíz embert. Tán még tortát is sütök, bár mindannyian jobban járunk, ha veszek egyet.
Engem lepett meg a legjobban, amikor alig egy hónap alatt 137 darab mű érkezett a Terézanyuságom története címmel debütáló pályázatra. Jobbnál jobbak, éjszakánként olvastam és sírtam, és nevettem a történeteken és már akkor is kínszenvedés volt eldönteni, melyek a legkiemelkedőbbek. Ha akkor azt jósolja nekem valaki, hogy hamarosan egy kis csapat dolgozik a pályázat megvalósításán, minden évben több száz nő ragad majd tollat a felhívásra, az esélytelenek nyugalmával röhögöm körbe. Már csak azért is, mert a pályázat nem jöhetett volna létre, ha a férjem nem rakja össze a honlapot, nem szereli meg az állandóan bedöglő nyomtatót…
Csakhogy ő legalább olyan kipihent és energikus volt akkoriban, mint én, és miután megünnepeltük a díjazottakat és kidobtuk a kinyiffant nyomtatót, a férjem bevallotta: nagyra becsül, amiért útjára indítottam ezt a hiánypótló kezdeményezést, és szívből támogatja a nők ügyét, de több időt nem tud szánni erre a szép feladatra. Ha folytatni akarom, találjak hozzá társakat, támogatót. Jogosnak találtam álláspontját, de továbbra is az esélytelenek nyugalmával szólítottam meg – ismeretlenül – Beke Zsuzsit, a Richter kommunikációs igazgatóját egy reggeli tévéműsor sminkszobájában, hogy ööö, van itt ez a Terézanyu pályázat…
Alig hittem el, hogy nem csupán folytatódhat a pályázat, hanem beáll mögé a Richter, sőt, együtt életre hívjuk a Richter Aranyanyu Díjat is… Mert bár hiszek a csodákban, mindennek van határa, pl. rögtön ott a csillagos ég… Azt kívántam, legyen egyszer egy nagy társaság, egy női kör – sisterhood-, akik értik egymás szavát, sőt gondolatát, akik kíváncsiak, és ítélkezés nélkül tudják meghallgatni és támogatni egymást, ha úgy hozza a szükség – és melyikünknek ne hozná úgy? Az elmúlt hét évben több ezer nő tisztelt meg minket a saját, egyes szám első személyben írt történetével. Ma már alig akad települése Magyarországnak, ahonnan ne kaptunk volna pályaművet: Terézanyuk mindenhol élnek. Mert miről szól a pályázat? Megkockáztatom, nem kevesebbről, mint hogy miként élnek és éreznek a nők – egy részük, persze – hazánkban, mivel küzdenek, miben lelik örömük, mire van, lenne szükségük.
Szinte már csak hab a tortán, hogy a pályaművek nem egyszerűen lehengerlően, felemelően őszinték, hanem többségük kiválóan megírt alkotás. Így nyert az évek során értelmet az „együtt írunk, együtt nevetünk” szlogen, hiszen író nők találtak egymásra – mi pedig lenyűgözve olvasunk benneteket. Ti vagytok az egyetlen mentségem arra, hogy én magam nem írtam regényt (sem), mióta elkezdődött a pályázat. Minden jel szerint, ha magam nem is alkotok, de remekül tudok inspirálni másokat. (Ugye?)
A 2013-as Anya-lánya pályázattal robbant be Kucsinka Gabi fődíjas-főkolompos Hangák-anyu, aki hamarosan projektvezetőként szegődött mellém, H. Molnár Nélkülözhetetlen Anikóval együtt és egyértelművé vált, hogy a pályázat nem érhet véget akkor, amikor átadjuk a díjakat. Egyre többen vagytok, akik szeretnék megosztani életüket, történeteiket egymással. Kialakult egy tehetséges írói csapat: itt az ideje, hogy ünnepélyesen átadjam a stafétát, illetve a tollat.
Mától ez már nem csupán az én oldalam, hanem befogadó felület, minden egyes napon: azoké az egykori, vagy rendszeres, vagy akár leendő pályázóké, akik kedvet és tehetséget éreznek ahhoz, hogy együtt írjunk, együtt nevessünk.
Figyelem! Az írói kör folyamatosan bővül, mindenki írhat, aki már valaha írt a pályázatra! Azt nem tudjuk ígérni, hogy minden írást leközlünk, de azt igen, hogy olvassuk!
A teljesség igénye nélkül: olvashatjátok itt majd a tortakirálynő és biciklibajnok Kunsági Raffer Gabi, a tangó és a tanítás szerelmese Cziffer Vera, a krimiíró, és franciasüti-királynő Tóth- Zsiga Bori, a mellrák-megelőző-aktivista-túlélő Balassa Gabi, a hatgyermekes, költői vénával is megáldott, de húsba vágó társadalmi ügyekről is saját bőrére író Sárkány Zsófi, a négy pici gyermekkel újrakezdő örök hősnőm, a ragyogóan tehetséges Merát Anikó, a tréfás kedvű örökifjúnk, Richter Anikó, a poéngyáros-rímfaragó Várfalvy Emőke, a különleges nézőponttal rendelkező Simon Márti Székelyföldről, a női kört fáradhatatlanul szervező, Glázer Ildi, akinek lehet, hogy még tűzpiros lakkcipője nincs, sztoriból viszont kifogyhatatlan, a finomtollú Pápai Ildikó, Vészity Kata, Földanyánk egyik legközelebbi barátnője, aki egymaga képes lenne megoldani zseniális projektjeivel a klímaválságot, és természetesen a szókimondó, fanyar humorú Kucsinka Gabi, a tűélesen látó- fogalmazó, szelíd négygyermekes anyatigris H. Molnár Anikó írásait. És én, kérdezhetitek most, nekem hol a tollam? Én is tollra kapok, amint kikúrálom a jól megérdemelt kiégésemet. Bevallom, én – sokatokkal ellentétben – nem vagyok szuperhős, képtelen vagyok egyszerre gyereket szülni – nevelni, projektet-háztartást-autót-Terézanyu klubot vezetni, és írni is…
Be kell látnom, hogy előbb töltődnöm kell, ihletet gyűjteni, amelyet általatok fogok beszerezni, Ti vagytok számomra is a legnagyobb inspiráció. Várom, hogy töltődhessek a történeteitek által, és jól megbeszéljünk mindent a Terézanyu klubban, mert mától ez itt a mi közös terünk, együtt írunk, együtt nevetünk!
