Merát Anikó: Hajtom a pogácsát
Hajtom a pogácsát. Végigsimítom a lágy tészta hűvös felszínét. Ez megnyugtató. Érzem az élesztő illatát. Ez kiszámítható. Belemarkolok a puha lisztbe, és meghintem a tetejét. Már enyhül, már nem fáj. Ez mindig ugyanolyan. Egy biztos pont. Ha jól csinálod, meglesz a várt eredmény. Nyújtom a pogácsát, s ahogy gördítem a nyújtófát, legördülnek a vállamról is a gondok. A tészta idomul a kezem alatt, nyugalmasan tűri sorsát. Béke van köztünk, csak a tészta van és én, nincs semmi váratlan, zavaró, ijesztő. Csak mi. A tészta és én. Tiszta sor.
Hajtom a pogácsát. Nem tudom már, honnan tudom, nem tanultam, de tudom, hogy kell, hogy gyúrjam, milyen legyen a keménysége, meddig nyújtsam, hogy hajtsam. Valahogy benne van a kezemben. Ösztön vagy Isten ajándéka, hogy különféle alapanyagokból valami ehető kerül ki a kezeim közül. Azt hittem, ez mindenkinek megy, nincs benne semmi különös, hiszen egyszerű. Megfőzöm a krumplit, felfuttatom az élesztőt, begyúrom liszttel, kelesztem. De aztán láttam, hogy másoknak nem sikerül, nem érzik, nem értik. Ekkor megéreztem a bennem rejlő erőt.
Hajtom a pogácsát. „Enni kell.” „Tessék megenni az ebédet!” „Legalább kóstold meg!” „Csak két kanállal!” Ezt hoztam. Sokan kaptuk ugyanezt, a belénk diktált utálatos ételeket, és a külső kontrollt, hogy mikor és mit egyél. Nehéz ettől megszabadulni.
És amikor túl nagy a nyomás, az evés a tiéd marad. Ott te parancsolsz, és már senki nem szól bele. Megtömöd magad, hogy érezd, itt vagy a testedben, a rágás örömet ad, és amit megettél, az biztosan a tiéd. Aztán kiadod magadból, hogy biztosan tudd, a tested felett te uralkodsz, senki más. Szabályokat találsz ki, hogy a zavaros életben valami érthető legyen, sanyargatod a tested, hogy kitold a határaidat.
Hajtom a pogácsát. Már nem divat főzni. Gyorskaját eszünk útközben, vagy rendelünk, sietősen bekapjuk, készételek, fél kész ételek, aki megteheti, étterembe jár. Hol van az élő táplálék? Modern bútorok a konyhákban, korszerű gépek a polcokon, de valami mégis hiányzik. Már nem ég folyton a sparheltben a tűz, ami az otthon melegét adta. Végre felszabadult az, aki eddig folyton mellette állt, és elindult a saját útján, nem kell már örökké szolgálnia. Igen, a főzés sok időt elvesz, és benntart a nőktől elvárt skatulyában, de én mégis szeretek főzni. Pedig bármikor bármi kapható a boltban. De ez más. Ez az enyém. Ez pont olyan. Kiszámítható. Még mindig a saját főztömet szeretem legjobban. Rohanva főzök itthon és munkaidőben, teher folyton kitalálni, hogy mit együnk otthon, miközben annyi minden van még a fejemben, s már alig van ihletem. De nyújtom a pogácsát, mert a kezemből akarok enni adni, mert a lelkem egy része belekerül, és azt adom a gyerekeimnek.
Hajtom a pogácsát. Akkor döbbentem rá, hogy nekem ezt kellene csinálnom, amikor padlón voltam, és ösztönösen, terápiás céllal nekiálltam főzni. Csak úgy. S miközben vágtam, pirítottam, kevertem, reszeltem, forraltam, sűrítettem, montíroztam, legíroztam, minden gondolatom a helyére került. Aztán amikor már nagy volt a baj, befőztem lekvárt, befőttet, órákig kevertem a zakuszkát a bográcsban az udvaron, készítettem sajtot, fagylaltot, joghurtot, sütöttem kenyeret. S miközben az életemért küzdöttem, hogy ne tűnjek el, mert a kontroll és a fenyegetés fojtogatott, a főzés csak az enyém volt, ebbe nem szólhatott bele. Szenvedély lett. Azóta is ezt csinálom. Kikapcsol, és egyben értelmet is ad a cselekvés a létnek. Étel készül. Táplálék.
Már sül a pogácsa, már emelkedik, izzad, szépen elválnak a rétegek, pirul a teteje. Ez kiszámítható, egy biztos pont, hogy pár perc múlva ott gőzöl az asztalon, és lesz, aki megeszi. Béke van.
