Merát Anikó: Az a pillanat

“Úristen! Megcsináltam” – hasított belé a gondolat, ahogy körbenézett a kis lakásban. Kicsit rumli volt, mert a gyerekek nem pakoltak el, és a nappaliban szét volt szórva az uno és az összedőlt jenga romjai. De most még ez sem zavarta. Büszkeség, öröm, megkönnyebbülés – ezek az érzések keveredtek benne. És csodálkozás. “Hogyhogy nem is gondoltam eddig erre? Hónapok óta lakunk itt, és csak most jutott eszembe, hogy megvalósult, amiről annyit álmodoztam. Itt vagyok! Úristen! Tényleg itt vagyok! Sikerült!” Persze tudta, hogy folyton menekült, és védekezett, feladat, feladat, feladat, vészhelyzet, és koncentrálni kellett. Nagyon.

Hónapok óta most volt az első pillanat, hogy az elméje kicsit megpihenhetett, felszusszant a folyamatos stressz és nyomás alól, és végre ki tudott nézni a viharfelhők fölé, kicsit meglátta a napot. Élvezte a régen látott napsütést. Visszagondolt azokra az évekre, amikor még ott lakott vele, és csak álmodozott erről, hogy egyszer majd nem lesz vele, és nem kell tovább ebben a sivárságban, hazugságban, félelemben, örök készenlétben élnie. Arra gondolt akkor, hogy bárhol jó lenne, csak ne itt. “Akármilyen kis lakásban meghúznánk magunkat a gyerekekkel, biztosan megoldanánk minden fontos dolgot, szerényen élnénk. Csak ne itt és ne vele. Ne vele. Nem bírom már. Megfojt. Eltűnök.” Ez a lakás még jobb is, mint amit elképzelt, nem is gondolta, hogy ilyen szerencséje lesz. Bár a jósnő megmondta, hogy ő a szerencse gyereke. Akkor még kínjában nevetett ezen, ott,a pokolban, de most hogy belegondolt, mindent aláadott a sors/végzet/Isten, aki van valahol, hogy el tudjon jönni. Lökték előre, és egyértelműen adódtak a lehetőségek, amik lendítették tovább az úton. Kezdte elhinni, hogy tényleg a szerencse gyereke, és ez volt a tanulópénz. Hogy álmodozott a szabadságról! Ott, ha véletlen kicsit magában lehetett, de nem tudta még, hogy 1 év múlva vagy 10-20 év múlva jön el ez a pillanat. De tudta, hogy egyszer eljön, ez így nem maradhat. Ez a halál.

Még arról is ábrándozott, hogy olyan könnyen megúszná a dolgot, hogy ő, akitől menekülne, egyszer csak nem jönne haza egy hosszú útról, mert mondjuk baleset érte. De ilyen szerencséje azért nem volt. A pillanat azonban hamarabb eljött, mint gondolta volna. Egyszer csak ott volt a rés, amin kicsusszanhat. Tudta, hogy eljött az idő. Akkor már képben volt, nagyon is, hogy mire számíthat, mire kell felkészülnie, mire kell vigyáznia, és mire van szükség. Készült erre egy ideje, végiggondolta, lejátszotta. És elindult. Halkan, szó nélkül, mintha nem is történne semmi különös, csak elindult az úton józanul, kimérten, odafigyelve minden apró részletre. Nem vonhatta el semmi a figyelmét, nem zavarhatta meg, olyan volt, mint egy kötéltánc, ahonnan bármikor a mélybe zuhanhat, ha nem koncentrál. Egy nagyon hosszú és veszélyes kötéltánc mindenféle extra nehezítéssel, mert annyi mindenre kellett figyelnie. De tényleg szerencséje volt.

És most itt van. Ebben a pillanatban elkezdte élvezni a szabadságot. Egész nap mosolyog.