Kóbor Barbara: A csend hatalmas

– Borzalmas dolgok történnek a világban! Nincs igazság a Földön! – Ezeket írják-mondják sokan, amikor tragikus hírekkel szembesülnek. Csak gyorsan begépelik a döbbenetüket a Facebookra. És közzétéve. Balesetek, természeti katasztrófák, sok áldozattal. Ártatlanok, idősek, gyerekek halála. Földrengés, tömegbaleset. Beütik az üressé koptatott szavakat, mert megrendültek. – Nincsenek szavak! Hol van ilyenkor Isten? – És aztán gyors megosztás.

Pedig sokan Isten gyermekei a megdöbbenők közül. Én nem vagyok az. Én az vagyok, akinek megcsörren a telefonja vasárnapi ebéd közben a nappaliban. Töltöm éppen, bemegyek érte. Graham Green A szikla című regényén pihen. Ismeretlen fickó hív. Egy rendőr. Azt mondja, benne van a számom valakinek a telefonjában, akit most vettek ki egy szétvágott kocsiból és ő most nem közölheti, hogy mi van vele. Még korábban pedig várakozó gyerek vagyok, aki, miközben a fotelban ülve lóbálja a lábát, sírva rohangáló felnőttekre lesz figyelmes. Én az a gyerek vagyok, aki meghallja, hogy a barátai a folyóparton fekszenek, mert elütötték őket.

Istent kérni számon, és szavakat keresni? Kiváltság nem járni az eshetőségek sötétebbik oldalán. Ha várok valakit, és nem jön, folyton az időt nézem. Én vagyok az, aki mindig a legrosszabbra készül, én vagyok az, aki a szülőértekezleten problémázik az iskolabusz kiválasztásán. Vészmadár vagyok. Kiakadnak rajtam. És a számok, a statisztika valószínűleg őket igazolja majd. És ez így van jól.

De azért most visszamegyek a folyópartra.

Nem, nem megyek vissza. Nem akarok. Nem tudom összeszámolni, hogy a több mint harminc év alatt hányszor jutott eszembe az a tavaszi nap. Amikor évfordulója volt. Amikor a gyerekem akkora lett, mint ők voltak. Amikor arról hallok, hogy értelmetlen halál. Meg amikor arról, hogy értelmes élet. Járok is arra, a hídon, évente párszor, nem oda megyek, de arra visz az utam. Elég, ha akkor ott vagyok. Inkább arra kellene gondolni, ami előtte volt. A puncstortára, amit meg akartunk enni, ha megjönnek. Ronda egy torta volt, ma is látom, ahogy a hűtőben árválkodik. Ordít róla, hogy gyerekek csinálták, pudingból, ostyalapból, még előző nap. Mert meg kell puhulnia, hogy jól megegyük másnap. De a többiek nem jönnek. Nekik nincs másnap. Szét fog ázni az ostya.

Mély levegővétel. Mégis eljutok oda. Odajutok. Mert ha akarom, ha nem, megy tovább az idő. Hallom, hogy mit beszélnek. Megütik a fülemet a vér, a mentő és az orvos szavak. Megint vér. Nem engednek oda, sőt, anyámék gyorsan hazaküldenek: menj, vigyél nagyapádnak ebédet! Elmondják, hogy biztosan nincs nagy baj, pedig tudom, hogy az van. Gyerek vagyok, nem hülye. Miközben megyek hazafelé, azon gondolkozom, hogy talán csak rosszat álmodtam, és mi a francért pont ma nincs iskola. Ja, hát azért, mert ünnep van! Most már tudom, hogy az élet nem figyel az effélékre.

Állok a teraszon Papával, várom, hogy ideadja az ételhordót. Nem mondok neki semmit, ő meg azt mondja, inkább elmegy ebédelni, ne hozzam el az ételt. Nézem a teraszon a kő mintáját. Bordó és fehér lapok. Nézem a fákat, ahogy a terasz fölé hajolnak. Rügyeznek. Nem mondok semmit. Menjen, Papa! Ma is ott állnak azok a fák. Csak megnőttek. Nem úgy, mint az, aki aznap örökre olyan kicsi gyerek maradt, mint most a fiam. Nem mondom el nagyapámnak, hogy mi történt. Nem mondok semmit, néma vagyok. Mikor hazajön a menzáról, már anyámék is otthon vannak. Papa megkérdezi, miért nem mondtam el neki, hogy milyen borzalmas dolog történt. Sír. Én nem sírok, az ezüstfenyőt néztem a lépcső aljánál. Papa ültette nekem. Biztosan meg lehet számolni, hogy pontosan hány levele van. És akkor tudni lehet belőle, hogy aznap hány fog lehullani.

A torta ott volt pár napig, nem evett belőle senki. Kidobtuk, pedig nem az volt a sorsa. Azóta tudom, hogy apróságokból összefonódó statisztika az élet. A történet leírható számokkal. Ezért olyan gyönyörű és felkavaró a matematika. Egy csendes pillanat meg egy csendes pillanat meg egy csendes pillanat meg egy csendes pillanat meg egy csendes pillanat.