Kóbor Barbara: Amikor a pszichológus nevel

[ 0 ] 2017-02-26

Mindig vonzott a felfogás, ami a gyereket vendégként kezeli a családban. A szülő tiszteli, és elfogadja olyannak, amilyen. Ugye, milyen ideális? Úgy képzeltem, én sosem büntetek, nem írok elő és nem szidok. Csak dicsérek és bátorítok. Mindent szépen beterveztem egy programba. Csak a gyereket nem. Aki az első pillanattól nem fogékony a technikáimra. Ellenállása korán elkezdődött: nem akart megszületni. Már akkor gyanút kellett volna fognom, és el sem kezdeni a nevelési tervet. Jó évtizeddel a hátunk mögött állítom: a zsarnokoskodásra hajlamos, basáskodó Machiavelli-palánták vendéglátója felkötheti a gatyáját.

A dicsérettől diktátorcsemetém egója hamar az egekig ért, az engedékenységtől vérszemet kapott. Hatévesen a világ ura akart lenni, nyolcévesen miniszterelnök, tízévesen megkérdezte, miért nem az ő ábrázata van a húszezresen. És közben, ha rá volt bízva a jó és a rossz közötti döntés, huszonnyolcszor kérdezte meg, hogy felgyújthatja-e a házat.

Eleven, rosszcsont kisgyereknek tartották, imádták az önbizalmát. Ezek voltak a korai óvodai évek. Én már akkor nem így láttam. Miközben szépen telt az idő, és a gyerek a nemről a de szóra váltott, folyton gyötrődtem, válaszokat kerestem: miért ellenkezik folyton, miért akaratos, miért a manipulációra építi minden kommunikációs stratégiáját, miért játssza ki egymás ellen a szüleit. Próbáltam vele beszélgetni. Ő nem akart.

Lassan a többiek is meggondolták magukat. A nagymama zokogva menekült haza, miután kiszabadult a fürdőszobából, ahová a gyerek bezárta, és azt hajtogatta a férjemnek: Kisfiam, te nem ilyen voltál! A szomszéd soha többet nem hívta át magához, miután egy szép nyári napon nagy társaságban lehajolt, és gyerekem bokáig lerántotta a nadrágját. Alsónadrág nem volt rajta. Egyetlen nagybátyja teljes kifogáslistát vezetett titokban, hogy egy-egy hétvégén miért nem mehet át hozzá.

Ahogy nőtt, vendégem végre megtanult disztingválni. Mindenkivel hihetetlenül együttműködött, csak velem nem. Az apjával is csak diszkréten ellenkezett, inkább tettekben, mint szavakban. Velem viszont folyton vitatkozott, amivel bámulatos érvelési készségekre tett szert. Akármit kértem, vagy mondtam, arra nemet mondott vagy kontrázott. Megelégeltem a dolgot, és mivel kiszámoltam, hogy csak három év múlva tudom beadni a szerzetesekhez bentlakásos iskolába, előástam a legfrissebb gyermekdiagnosztikai kézikönyvet. Ámulva vettem észre, hogy tanulmányaim lezárulása óta számos új diagnosztikai kategóriát vezettek be. És megtaláltam, amit kerestem: opponáló viselkedészavar. Felolvastam a férjemnek a kritériumokat, és ő is egyetértett: ez az! A vendég opponál. Tovább olvasva kicsit meginogtam. Főként bűnözők, aluliskolázottak, deviánsok gyerekei mutatják a tünetegyüttest. Jézusom!, gondoltam. Én nem vagyok se bűnöző, se deviáns – engem jól leszabályozott az anyám. Aluliskolázott sem, és az apja sem, pont most csinálja a doktoriját! Úristen! Pedig a gyerek opponál! A férjemet kevésbé érdekelte a definíció, ő rögtön lapozni akart a terápiára. Hát, az nincs! Nem hatékony sem az egyéni terápia, sem a csoportos. Esetleg a szülő fejlesszen magának készségeket. Szárnyat ne növesszek?

Pszichológus ismerősöm éppen terhes volt, így pszichiáterhez mentünk egyből: ha lúd, legyen kövér alapon. A gyerek kitűnően elbeszélgetett vele. A pasi elmondta a végén, természetesen a fiam előtt, hogy ő tök normális. Egy érdekes személyiség, okos, nyitott, kissé szorong a szülei eltérő nevelési elveitől, amit néha rosszaságok formájában vezet le. Engem pedig megnyugtatott: tekintélyelvűen nevelni a gyereket kevesebb szülői szorongással jár. Viszont higgyem el: a gyerek kiteljesedésének így legalább nem én szabok határt.

Rosszaságok? Azt tervezem, hogy amikor véget ér a vendégeskedés, világ körüli útra megyek. Egy gyengébb pillanatomban ezt meg is osztom a vendégemmel.

– Ha nagy leszel és már nem kell vigyáznom rád, körbe biciklizem a Földet.

A kiskamasz, aki már akkora, mint én, teljesen természetesen vágja rá a telefonjából feltekintve:

– Oké, veled megyek.