Jász Veronika: Bemutatós mézeskalács

[ 0 ] 2017-12-27
Avagy a Tökéletlen elsőkarácsonyom története Bakimanóval

Az ajtóban álltak, mind az öten. Mintha egy rémálomba csöppentem volna, karácsony az Elm utcában. Áron tekintetét kerestem, aki a nappali küszöbéről sandított vissza rám tanácstalanul, miközben én a lányunkat egyensúlyoztam a kezemben ünneplőstül.

Amúgy is idegtépő nap állt mögöttem, egész nap sütöttünk, főztünk, pakoltunk, készülődtünk, este gyertyafényes vacsora a szülőkkel, aztán másnap indulás a másik nagyszülőkhöz karácsonyozni. Délután négy körül már hal a sütőben, asztal megterítve négy főre, és már egy giga-veszekedést is letudtunk (utálom a karácsonyi idegbajt, jövőre elutazunk a fenébe, én mondtam, hogy nem kellene meghívnunk a szülőket vacsorára, kész diliház van itt, stb.), és úgy tűnt, minden a helyes kerékvágásban halad, amikor beütött a krach.

– Levágom a tökét és a mókusok elé vetem… – leheltem Áron fülébe akkor este a konyhában, miután a nagyszülőket a nappaliba invitáltam a három vigyorgó, mit sem sejtő unoka kíséretében.

Hisz karácsony van, a szeretet ünnepe, ilyenkor angyalok hárfáznak a békéről szerte a világon, én pedig menten felrobbanok. Mi ugyanis a szülőket hívtuk vacsorára, a család többi tagját nem. Tegyük hozzá, egy csúnya veszekedés állt mögöttünk a három gyerek szüleivel, akiket direkt nem is hívtunk át magunkhoz, az unokákat is csak későbbre sütizni. A rokonság valószínűleg ezzel próbált betenni nekünk, hogy jól tudta, egy nyolchónapos baba mellett amúgy is kihívás nekem életem első ünnepi vacsoráját főzni. Gondolták, ha ránk szabadítják a gyerekeiket, méltó bosszút állhatnak rajtunk.

A robbanás nem akart szűnni, majd szétvetetett az ideg. Menü újragondolása, villámgyorsan új adag krumpli a sütőbe, gyerekek esznek első körben – hisz túl kicsi a konyhánk, hogy mindenkit leültessünk. Nagymama nem kér halat, csak a nagypapa és a legidősebb unokatestvér eszik végül, hurrá, akkor nem lesz nagy égés. Legalábbis ezzel nyugtatott Áron, amikor látta, mennyire felhúztam magam.

Észrevétlen csitultak el a hullámok. A gyerekek kaptak forró csokit, aztán az ajándékozás után angolosan távoztak, mert Caca olyan bömböldét rendezett nekik karácsony alkalmából, hogy az egy éjféli koncerttel felért.

– Biztos a foga – szabadkoztunk. Persze, hogy NEM az volt. Alighogy a rokonok kitették a lábukat a lakásból, Lili azonnal vigyorogni és tapsikolni kezdett. Boldogan kuporodtunk le vele a fa alá. Az első karácsonyunkon.

– Látod, milyen boldog? – súgtam elérzékenyülve.

– Látod, milyen ügyesen megoldottuk? – mosolygott rám Áron. Elnevetettem magam a megkönnyebbüléstől. A  karácsonyi bakimanó kopogtatott az ajtónkon, de mi ügyesen átirányítottuk máshová.

Aztán a tál mézeskalácsra gondoltam, amit anyóséknak sütöttem tegnap este. Csak pár figurát készítettem nekik cukordísszel. Egy anya-, egy apa- és egy babafigurát. Az anyafigura keze a sütés közben érdekes mód felfele kunkorodott, mintha bemutatna valakinek. Ezt még Áron találta ki rá, de nagyot hahotázva konstatáltuk, hogy igen, akkor ez azoknak a családtagoknak megy, akik ártottak nekünk az elmúlt időben. Mert egy jó mézeskalács nem rejti véka alá az érzéseit még karácsonykor sem. De ezzel együtt is legyőzhetetlenül uralja az ünnepet.