Binder Laura: Egy beteljesületlen éjszaka margójára

[ 0 ] 2017-12-29

Tudom, hogy a november-december a céges csapatépítések és karácsonyi bulik időszaka. Ilyenkor minden, magára valamit is adó cég szervez valamilyen rendezvényt, ahol vaddal és hallal, s minden jó falattal vendégeli, kényezteti a munkatársakat.

Tudom, hogy te is megfáradt érdektelenséggel érkeztél, beletörpülve a millió íróasztalon hagyott feladat nyomasztó súlyába, a mindennapi mókuskerékbe, a család és a munkahely közötti egyensúlyozásba.

Tudom, hogy az első néhány pohár ital felmelegítette a bensődet. El vagy tőle szokva, és már este kilenckor úgy vigyorogtál rám, mint egy gimnazista. Én pedig zavarban voltam, mint egy elsőbálozós kislány. Évek óta nem környékezett meg senki, abban sem voltam biztos, hogy te éppen azt tetted.

Idétlen beszélgetést folytattunk, te merész voltál és vicces, én pedig nem tudtam értelmesen válaszolni a poénjaidra. Vonzónak találtalak, pedig előtte sosem néztem rád „olyan” szemmel.

Tudtam, hogy utána táncolni fogunk, és beleremegett mindenem, amikor magadhoz húztál. Éreztem, hogy vágysz rám, és éreztem – ha nem állít meg valaki – a következő érintésedtől elolvadok. Nem engedted el a kezem, irányítottad a lépéseimet a parketten és úgy néztél rám, hogy én újra szépnek képzeltem magam.

A zene elhalkult, vagy csak én nem hallottam már a fülemben zubogó vértől. Közel voltál, és még közelebb jöttél, felém hajoltál, és éreztem a leheletedet a nyakamon.

Majdnem hátravetettem a fejem, majdnem megadtam magam neked, és majdnem átadtam magam a szökőkútként feltörő érzéseimnek.

Aztán inkább magamhoz tértem, megráztam magam, és hátrébb léptem. Akkorát távolodtam tőled, hogy bevertem a hátam a mögöttem húzódó falba.

Nem, nincs semmi baj.

Igen, nekem is tetszel.  És nekem is nagyon jól esett.

Igen, én is vágyom az ölelésre, a megértésre. A szeretetre még jobban. Valakinek, egy felnőtt férfinak a szeretetére.

De neked családod van, és nekem is.

Igaz, az én szívemben nincs már szerelem. Kiöltem már magamból minden érzelmet iránta. A dühöt, haragot és a csalódottságot is. Csak az üresség maradt. És tényleg jó lenne újra betölteni ezt az űrt elfogadással és mély szeretettel. De valamilyen titokzatos, és számomra is érthetetlen okból azt kívánom, abban reménykedem, hogy ezt nem más, csakis ő fogja megtenni.  Mert próbálkozik, látom rajta, hogy igyekszik, és ő is akarja, hogy visszatérjen kettőnk viszonyába a harmónia és az egység. Ő is akarja, hogy ne csak programozott gépezetként működjünk a szürke hétköznapok rutinjában, hanem egymást védelmező, támogató, tápláló és ha kell gyógyító szövetségesekként mutassunk követendő példát a gyerekeinknek. Nem akarom, hogy mindez miattam ne sikerüljön. Nem akarom elárulni őt, magunkat. Magamat.

És neked is családod van, nemrég született kisgyermeked.  Talán most nem kapsz elég törődést és figyelmet a holtfáradt és inkább segítségre, mintsem kárhoztatásra szoruló feleségedtől. Lehet, hogy egyedül érzed magad, kicsit kirekesztve az ő egymásra utalt létezésükből. Talajt vesztettél, az eddigi rendszer helyett egy új van kialakulóban, és még nem találtad meg a fogódzót. De ne add fel ilyen könnyen, ne fordulj el tőle és ne akarj elmenekülni. Bármilyen eszközt alkalmaznál is, csak ideig-óráig hozna enyhülést a kétségeidre, a bizonytalanságodra.  Te oda tartozol, ott kell megtalálnod a helyedet, nekik kell biztonságot nyújtanod, és holnap reggelre mindezt te is tisztán látnád.

Fogjunk hát kezet őszinte barátsággal, és kívánjunk egymásnak sok sikert a szándékaink valóra váltásához.