Nő létemre pocakos vagyok, na és?

Már sokkal kisebb a hasad, mint volt! – ordított ki az ablakon a szomszéd, mikor elhaladtunk a házuk előtt, úgy három héttel a szülés után. Hangja bezengte az egész utcát, felébresztette a holtakat és az élőket egyaránt, így tudatva mindenkivel, hogy igen, már kisebb a hasam, mint volt, de még van. De hogy senkinek ne legyen kétsége efelől, mint egy kegyelemdöfést, még odaszúrta: Tisztára olyan nagy volt, mintha lenne benne még egy gyerek! – és heherészett is hozzá lazán egy kicsit.

Ekkor szépen hazajöttem a gyerekekkel, férjnek meghagytam, hogy mától három napig nem vagyok, oldja meg, max. fordulatszámra kapcsoltam a szobabiciklit meg a Rubintrékát, és addig tekertem és addig hasizmoztam, míg olyan fitt és karcsú nem lettem, mint húszévesen sem voltam. Frászokat, majdnem elbőgtem magam, így legyen önbizalma egy kismamának, és azóta direkt figyelem, hogy ismerőseim egy része micsoda alapossággal vizslat, mielőtt előhozakodik a bóknak szánt mondattal:

– Milyen jól nézel ki! Ugyan van még egy kis hasad, de szinte nem is látszik, hogy szültél!

Szívem szerint torkom szakadtából üvöltenék, hogy kihordtam negyven évesen egy négy kiló húsz dekás gyereket, még jó, hogy van hasam, miről beszélsz? És egyáltalán,

a) miért kéne laposnak lennie a hasamnak?

b) miért lenne jó az, ha nem látszana rajtam, hogy szültem, ha egyszer most szültem?

Mikor ráadásul a legszívesebben a nyakamban akasztanék egy táblácskát, hogy kérem, legyenek velem legalább olyan előzékenyek és készségesek, mint abban a kb. 4 hónapban voltak, míg nyilvánvaló volt másállapotom, mert ugyan már megszültem szerencsésen, ám ennek következtében 3 hónapja nem aludtam egyhuzamban két óránál többet.

Ez a lapos hasizmus már régóta a bögyömben van. Hogy egy rendes nőnek lapos és feszes kell, hogy legyen a hasa. De most őszintén, akinek nem az a munkája, hogy non-stop hasizmozzon meg más szerencsétleneket ugráltasson pénzért (pl.: modell, személyi edző, fitnesz-oktató), annak miért lenne feszes a hasa? Tapasztalataim szerint ilyesmi azoknak van, akik vagy durva élsportolói múlttal rendelkeznek és máig nem bírtak lejönni a szerről vagy pedig életvitelszerűen tosszák a rezet az edzőteremben – de ilyen nőben ritka, mint a fehér holló.

Félreértés ne essék, nem a rendszeres testmozgás ellen vagyok, sőt, alig várom, hogy újra mehessek az én kis gerincnyújtó nyuggertornámra, de igenis síkra szállok a lapos hasizmus ellen! Normál embernek alapvetően nem lapos és feszes. Mutassanak akármit a filmek meg a reklámok meg az összes többi kép, amit látunk nőkről.

A zseniális Ponyvaregény éppen azért az egyik kedvenc filmem, mert abban Travolta csajának, Fabienne-nek (akinek azt mondja, biztosan rémlik, hogy Zed’s dead, baby, Zed’s dead!) szexi kis pocakja van, amit még szeret is a Travolta, bár a csaj francia, nem amerikai, a francia nőknek bezzeg lehet, mert azok olyan egzotikusak.

Nekem például soha nem volt még pocakom, az Elsőszülöttem után is hipp-hopp eltűnt, de ezt csakis a géneknek köszönhetem: én a hátamra hízok. A hátrahízás társadalmilag sokkal inkább elfogadott egy nőtől, mint a hasra hízás.

A legszívfájdítóbb ebben az egész hazismusban az, hogy három (!) éves volt a lányom, amikor egyszer csak azzal jött haza az oviból, hogy neki nagy a hasa és hercegnős pólóját felhúzva (azok a k. hercegnők is mind nádszálkarcsúak!) nézegette magát a tükörben aggódó arccal:

– Akkor én most kövér vagyok? – kérdezgette tőlem, én meg majd’ elbőgtem magam, hogy nem csillagom, te gyönyörű vagy és csinos és legszívesebben felképelném azt a felnőttet, aki a gyereke előtt sopánkodik az alakja miatt.

Hát, erre tessék gombot varrni, most már van hasam is, és lesz is, sőt a hátam is kövér, mert éjjelenként, mikor harmadszorra ébreszt a kis házi Vámpírom, akkor szoptatás előtt-után kénytelen vagyok feltúrni a szekrényt a dugicsokiskekszért, hogy némi extra szénhidráttal növeljem az állóképességemet meg a BMI-met (testtömeg-index), de legfőképp hogy el ne sírjam magam a krónikus kialvatlanságtól.

Tovább megyek, még büszke is vagyok a hasamra, mert otthont adott a két gyönyörű kislányunknak. Szofi számon tartja azokat az ezüstösen ragyogó terhességi csíkokat, amik vele való terhességem emlékei, és amikor együtt fürdünk, egyenként végig kell mutogatnom, hogy melyik az övé és melyik a Nórié. És majd amikor a gyerekeink felnőnek és nem élnek már velünk, az ákombákomok, amiket rajzoltak a hasamra, akkor is itt lesznek nekem.

Szeretettel ajánlom figyelmetekbe Margaret Lazarus zseniális kisfilmjét a témában, sajnos nincs lefordítva magyarra, de a lényeg tán így is érthető.

Vigyázat, nagyon ütős, beszélő női hasak!