Nem kiborulok, hanem kibojulok, érted?!

[ 1 ] 2012-05-08

Nem kiborulok, hanem kibojulok, érted?!

Én minden buliban hajlamos vagyok úgy állni, még ha ülök is, mint az a bizonyos f.sz a lakodalomban.  Ez hatványozottan igaz a gyermekzsúrokra, pláne azokra, ahol mondjuk az ünnepelten kívül az égvilágon senkit nem ismerek, és az anyukák összeszokott csapata félelmetes és megbonthatatlan egységnek tűnik nekem kívülről. Persze ott van a saját gyerekem, hiszen őt hívják meg, de neki mégsem mondhatom, hogy drágám, kérlek, beszélgess velem néha kicsit, amikor megunod a hancúrozást, mert anya – minden látszat ellenére – beszari, és nehezen teremt kapcsolatot, sőt egy rakás szerencsétlenségnek érzi magát nagyjából minden buliban.

Mifelénk, legnagyobb megkönnyebbülésemre, nincsenek divatban az ovis szülinapi megapartik, ám a minap meghívást kaptunk egyre, és mivel lányom első és mindezidáig egyetlen szerelme volt az ünnepelt, nem volt kérdés, hogy megyünk családilag: apa, Szofi meg én.

Szofinak kb. 35 másodperc kellett ahhoz, hogy asszimilálódjon az amúgy totál idegen közegben, és teljes figyelmét szerelmének, Máténak szentelje, akivel másfél évesen szökkent szárba kapcsolatuk. Szofi most négy és fél, tehát big respect, régebben tart a párkapcsolatuk, mint nekem bármelyik a férjem előtt.

A férjem a szülinapos édesapjával a megérkezésünket követő szintén kb. a 35. másodpercben kiült a teraszra ünnepelni, értsd láncdohányozni és láncsörözni és az elkövetkezendő közel 3 órában egy, azaz egy alkalommal fáradtak be a teraszról, akkor is csak azért, mert vadul kopogtattam nekik, hogy most jöjjenek videózni, itt a torta, égnek a gyertyák.

A lányom tehát önfeledten hancúrozott a játszóházban szerelmével, a férjem önfeledten kocsmázott, én pedig letelepedtem az amúgy kihalt ebédlőben egy szimpatikus, szőke kis kétéves mellé, aki két kézzel tömte magába a natúr kölesgolyót, a pattogatott kukoricát és a sós mogyorót.

A kétéves alaposan végigmért, mosolyogni ugyan nem mosolygott rám, de láttam, hogy nem ellenzi a társaságomat. Követtem példáját és szótlanul, szisztematikusan kettesben faltuk tovább az ünnepi asztalra kitett nassolnivalókat. Az én lelkemen kb. két kilónyi kölesgolyó, egy nagyobb lavórnyi popcorn és egy vizeskancsónyi sósmogyi szárad. Nem tudom, a többi szülő hova tűnt, de az ebédlőbe, ha nagy ritkán be is tévedt egy, szóvá nem merte tenni a pusztításunkat. Nyilván megpillantották a XXL-es méretű strandlabda hasamat, és arra gondoltak, ennek már úgyis édesmindegy.

Az asztaltól egyszer álltam fel, hogy meggyőződjek róla, a lányom jól van-e. Ám vesztemre ekkor a következő jelenetnek lettem tanúja: Szofi szerelmére nyilvánvalóan ráhajtott egy nála másfél fejjel magasabb kislány, ketten keresték kegyeit. Szofi kölesgolyóval kínálta Mátét (hogy jutott éppen ez eszébe?!), amit Máté el is fogadott, viszont a másfél fejjel magasabb rivális is fesztelenül belemarkolt a zacskóba és tömte a szájába. Szofi megütközve nézte, de nem szólt, még akkor sem, amikor a kislány térülvén-fordulván felrúgta a földre tett zacskót. Szofi felszedte a kiszóródott szemeket, felállította a zacskót, és láttam rajta, vívódik, be merjen-e szólni ennek a monstrumnak. Ám amikor a kislány ismét belemarkolt, majd megint feldöntötte a zacskót, a lányom halált megvető bátorsággal így szólt: vigyázz, mejt kibojítod! A kislány megsemmisítő pillantást vetett a lányomra, lehajolt hozzá, az ujját fenyegetőleg felemelte, és ezt mondta: nem úgy kell mondani, hogy kibojítom, hanem kiborítom, érted?! Én pedig ezt gondoltam: neked meg, ha még egyszer ki mered oktatni a lányomat, a fejedbe húzom ezt a kölesgolyós zacskót!

Ám ennél a pontnál azt is gondoltam, hogy jobb nekem (is) ha nem vagyok tanúja az ovisok csoportdinamikájának. Visszatértem az én kétévesemhez, aki kitörő örömmel üdvözölt, olyannyira, hogy az ölembe telepedett, hiszen közben felismerte bennem a rokonlelket, (aki nem fog rászólni) így magunk elé húztam a maradék nasit és együtt kukoricáztunk tovább. Azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete is lehet, Humphrey Bogarttal szólva: >>>