Lehet-e nemet mondani az ovi alfahímjének?!

[ 0 ] 2012-06-26

Beszéljünk végre nyíltan az óvodások szexuális életéről! Aha, savanyú a szőlő, szólhat most bárki joggal, azért beszéljünk az ovisokéról, mert momentán nekem ilyesmi nincsen, sőt nem is nagyon néz ki még egy jó ideig. De nem akarom elbanalizálni ezt a rendkívül fontos témát, gyermekeink pszicho-szexuális fejlődésének számomra olykor zavarba ejtő állomásait.


Nálunk az történt, hogy a lányom szívét rabul ejtette egyik óvodástársa, Robi. Erre akkor figyeltem fel, amikor édesapjával egy ovis kirándulásról hazatérve az ott készült képeket azonnal meg kellett nézni, de csak azokat, amiken én vagyok meg a Robi – mondta Szofi. Azokat viszont konkrétan 2625-ször néztük meg, csak aznap este. A képeken egy szőke, kopaszra nyírt, kigyúrt, kék szemű, jóvágású négyéves pasi látszott. Összeszorult a szívem, új korszak vette kezdetét, hiszen eddig nálunk Máté volt A Szerelem, akivel sokáig egy házban is laktunk. Másfél éves volt Szofi, Máté kettő, mikor egymásba zúgtak, és már azt tervezgették, hogy – Szofit idézzem – “összecsaládozunk a Mátéval, mint te meg apa”, de hát elköltöztünk a régi házból, kapcsolatuk erősen plátói lett, és mint Szécsi Páltól tudjuk, “a távollét a kis tüzeket eloltja, a nagyokat fellobbantja”, az övék tehát nem állta ki a távollét próbáját.

Mostanában gyakran jött úgy haza a lányom az oviból, hogy színpadias mozdulattal hátradobta sűrű, mézszínű haját – ezt kitől leste el, nekem ötcentis a hajam -, és így szólt: jaj, minden fiú az oviban velem akar játszani! És sóhajtott is a nyomaték kedvéért. Mondtam neki, drágám, ez nagyszerű, tudok mesélni ezt-azt a szingli létről, de a lányom hozzátette, egy újabb hajhátradobás után: de én csak a Robival szeretek játszani. Szóval, rögvest rájöttem, hogy nem állhatok a lányom boldogságának útjába, és jobb, ha nyitott szívvel állok az új jelölt elé.

Az aggodalom akkor vert bennem gyökeret, amikor Szofi rendszeresen mesélni kezdte kis, szégyenlős-gödröcskés mosollyal az arcán, hogy Robi mindig megkéri, mutassa meg a bugyiját. Ekkor elővettem a vállról indítható levegő-föld rakétámat az ágyneműtartóból, néhány harci színt mázoltam az orcámra kétfelől és indultam rendet tenni az oviba. Á, nem, csak ideges lettem. Nagyon jól emlékszem saját ovis koromból, amikor a Takács ikrek, Peti és Sanyi, akik a legvagányabbak voltak a Mókus csoportban, csak azokkal a lányokkal álltak szóba, akik megmutatták nekik a bugyijukat. Persze, hogy megmutattam nekik én is, hát hogy lehetett volna nemet mondani a Takács ikreknek, végem lett volna szociálisan, kiközösítettek volna – hittem akkor, joggal. De valamiért úgy gondoltam, ez már nem menő manapság. Rövidebben szólva ez nem pc.

Én, apjával teljes egyetértésben, azonnal mondtam neki, hogy senkinek, se Robinak, se másnak, ne mutogassa a bugyiját. A bugyit csak én meg apa láthatjuk, más senki, punktum. Erre Szofi azzal érvelt, hogy nem ő akarja, hanem Robi kéri mindig erre. Na és, replikáztam, én is elég sok mindent szoktam kérni tőled, például ma este azt már ötödjére, hogy menj fogat mosni, mégsem indulsz el, nem kell tehát minden kérést teljesíteni.

– De ha nem mutatom meg, az sértés neki – bökte ki végre a lányom. Aki négyéves. 4.

És ekkor esett csak le.

Vessetek a mókusok elé, de szerintem itt van a kutya elásva: a lányom mindig elmondja, hogy a Robi a legeslegnagyobb az oviban, – még, hogy nem a méret számít!- egyszóval ő a király(fi.). És ez az egész bugyimutogatósdi – igazából – arról szól, hogy lehet-e, szabad-e nemet mondani a Csiga csoport alfahímjének. Vagy, ha én nem mutatom meg neki a bugyimat, megmutatja a Linda, akinek hosszabb a haja, és jobban pörög a szoknyája, és akkor majd jól őt választja Robi.

Nem tudom, ki, hogy van a férfiaknak való nemet mondással. Az biztos, hogy a nőket, a lányokat a legkevésbé sem a nemet mondásra neveli a társadalmunk – nálunk a nő még mindig akkor kedves és rendes, ha jókislány: szófogadó és engedelmes. Nekem speciel kb. 5 millió csalódásomba, kb. 8 év terápiába járásba került (plusz két regénybe, mert részben azért a könyveim is erről szólnak.), hogy észrevegyem egyáltalán, mikor kellene nemet mondanom (mert igazából azt szeretnék mondani, csak nem merek, és ehhez hozzászoktam), és ha már ezt felismerem, hogyan mondjam, és persze hogyan viseljem a következményeit.

Hamarosan duplán-lányos anyaként szíven ütött ez a felismerés. Talán rémeket látok, és ez csak része az egészséges pszicho-szexuális fejlődésnek, de a négyéves lányom érveinek ismeretében azt gondolom, nem látok rémeket: erősen férfiak által irányított társadalomban élünk, és a nők élete részben azon is múlik, hogy képesek-e adott helyzetben nemet mondani – a férfinak is, ha kell. Az apának, az udvarlónak, a férjnek, a főnöknek…Vagy persze igent, de mindig szem előtt tartva a saját érdekeinket, igényeinket is, nem pedig automatikusan alárendelve azokat – csak mert ez az elvárás felénk.

Lehet persze erre azt mondani, hogy ugyan, ez ártatlan kis játék, ne kerítsek ekkora feneket a bugyimutogatásnak! De szerintem ennek sajnos jó nagy kuffere van, sok minden fér bele. Lehet velem vitatkozni. Sőt, hajrá.