Láb sztori

A minap álltam az almafánk csúcsán, mint egy különösen ormótlan karácsonyi dísz, és iszonyú királynak éreztem magam. Lám, az éveim (40) ide, a kilóim oda (50 – á, viccelek), még mindig képes vagyok felmászni a fára és leszedni az aranyalmákat (golden fajta, valóban). Nyilván az eufória azért is ütött be, mert olyan magasan voltam, hogy ott már ritkább a levegő, meg egyáltalán, középkorúként, három hónappal a szülés után az ember örüljön annak is, ha a hokedlire fel bír állni, hát hogyne örültem volna az almafa csúcsának.

Ám az eufória ellenére tisztában voltam vele, hogy nem vagyok százas. Elég egy rossz mozdulat, mert nem vagyok egy Rubintréka, és úgy zuhanok le a fáról, mint Newton almája. A kismama munkája fizikai szempontból felér szerintem egy kohászéval, tehát egy gipszbe öntött, segítségre szoruló kismama oltári nagy kitolás mindenkivel, főleg a családdal.

Épségben értem le a fáról, de úgy látszik, a zakózás olyasmi, mint a bkv ellenőr: elég rá gondolni, és már ott is terem. Vasárnap este mentem lefelé a lépcsőn, nem siettem, nem kapkodtam, és mégis, hopp, véletlenül két lépcsőt léptem át. Akkorát zakóztam, mint ide Lacháza. A jobb bokám fogta fel az esést és tört magam alá. Szinte hallottam a reccsenést.

Pontosítok, nem siettem, nem kapkodtam ugyan, de mióta két gyerekünk van, fejben megállás nélkül rohanok: állandó bennem a sürgetés: Siess, siess, gyorsabban, hatékonyabban, ügyesebben, mert az egyik éhes, a másik fáradt, és még meg kell főzni, meg kell fürdetni, össze kell készíteni, hajrá, mindent meg kell tudnom oldani, MOST!

De amint felocsúdtam az esésből, éreztem: micsoda mázli, hogy a bokatörés már megvolt 14 éves koromban, így száz %-os biztonsággal képes voltam diagnosztizálni magamat. Ez csak egy ficam lesz, köszi kedves Illetékes, Jóisten, Buddha, Őrangyal, hogy így vigyáztál rám.

Amikor az ember nem tud lábra állni, akkor derül csak ki, hogy tulajdonképpen mindig talpon van. Döbbenetes, hogy bár egy pici babával tulajdonképpen be van zárva mondjuk 50-60 négyzetméterre, mégis folyamatosan megy, napi akár több kilométert. Már ha tud, ugye, mert ha nem tud, akkor derül csak ki, hogy mennyit kéne mennie.  A takaróért, a pelusért, a törlőkendőért, egy pohár vízért, hol a ceruzafaragóm, anya, éhes vagyok, anya, kakaót kérek, anya, hol a balett ruhám, anya, mit játszunk, anya.

De nekem a vasárnap estém meg volt oldva: felmentést kaptam minden alól. Ültem a kanapén felpolcolt lábbal, ecetes-vizes ruhába csavart bokával és teljes hosszában végignéztem egy filmet. Ilyet azóta nem csináltam, mióta megszületett Szofi lányunk (öt éve). A film ráadásul Jane Austenről szólt, még egy kiadósat bőgtem is rajta, mert drámai alkotás, milyen nehéz az író nőknek, tökéletesen át tudtam érezni.

Leszámítva azt, hogy lüktetett a lábam, full extrás estém lett. Sőt, tovább megyek: kb. egy hónappal ezelőtt egyeztettem időpontot a fodrászommal másnapra, aki kb. 15 éve vágja a hajam, és akinek szintén pici babája van, így alig dolgozik. Tehát lemondani nála a hajvágást azt jelenti, hogy további két hónapig fogok úgy kinézni, mint akinek a fejére szorult egy kiszuperált vesszőkosár.

És lássatok csodát: a férjem – A FÉRJEM – szabadnapot vett ki, és elvitt autóval a fodrászhoz és megvárta, míg befestik és levágják és megszárítják és haza is hozott. Engem még soha senki nem vitt-hozott fodrászhoz.

I Láb Ju, Bébi.