Hatkilós ünnep

A minap, a beköszöntő tél első, sokkolóan szürke napján el kellett mennünk kisdedemmel a védőnőhöz a kötelező 3. hónapos mázsálásra. Az eredmény több mint kielégítő lett: Nóri elérte, sőt tíz dekával túl is szárnyalta a hat kilót! Hat! Kilóban!

A mi körzeti orvosi rendelőnk éppen olyan, mint a legtöbb rendelő ebben az országban: az ott dolgozók igyekeznek a legjobbat kihozni belőle. Színpompás gyermekrajzok a falon, plüssjátékok a váróban, ceruzák és papír a rajzoláshoz. De a fehér csempe és a fehér festék a falon már sárgásban játszik, az ajtó- és ablakkeretekről lepattogzott a festés, a padlót harminc éve kövezték le, a nyikorgó fa székek a váróban lassan múzeumi tárgyak lesznek. A koronát az összhatásra a neonfény teszi fel, ami mindenből kiszívja az életet. Lehangoló és szorongást ébresztő, pont, mint az első pokolian szürke téli égbolt a nyár kékje után.

Én mégis csurig voltam ujjongással és a hat kiló hallatán jól kihúztam magam. A lapockáim alatti kényes fertályba azonnal bele is nyílalt az ismerős fájás a cipekedéstől, de büszkeség úgy dobolt az ereimben, mint egy jófajta kisüsti. Várakozással tekintettem hát a rendelőt benépesítő eü-szakemberekre, a dinamikus, pergő beszédű, bogárszemű védőnőre, az alacsonyabb és tömzsi, kesehajú és mosolytalan, szigorú tekintetű asszisztensnőre, és a dokira, nagyjából az orromig ért, haja tüsire volt borotválva, okos kis szemüvege mögül méregetett apró, barna szemeivel. Derűm szemlátomást gyanakvást ébresztett benne, ez meg minek örül?! – volt a tekintetében.

Nem tagadom, valami olyasmit vártam, hogy a jelenlévők spontán üdvrivalgásban törnek ki, megtapsolnak, és mindenekelőtt felköszöntenek:

– Asszonyom, az egész magyar lesújtó demográfiai helyzet nevében gratulálunk, – szólna a doki, miközben könnyeivel küszködve szorongatná a kezemet – hogy csupán a teje által hat kilóra növesztette ezt a pólyást, és Ön még mindig egyben van! Sőt, egy nappal sem néz ki többnek 102 évesnél! Mivel kicsit fáradtkásnak tűnik, szeretnénk felajánlani a segítségünket: ha gondolja, szundítson itt a rendelőben egy órácskát, összetolunk két vizsgálóasztalt.

Itt bekapcsolódna a védőnő:

– Erre az alkalomra bábelőadással készültünk, Pinokkió örökzöld meséjével fogjuk szórakoztatni a kicsit, míg ön megérdemelten alszik egy kicsit.

És ez még nem lenne minden, képzeltem tovább, a pókerarcú asszisztensnő előkapna egy papírdobozt az asztal alól: frissen sütött torta bukkanna elő belőle, sűrű, mámorítóan édes csokipárával lehelve be a fertőtlenítő szagú helyiséget. Erre én persze szerényen tiltakoznék, hogy ugyan, igazán nem kellene ekkora feneket keríteniük nekem. De kórusban így felelnének:

– Kérjük, ne szabadkozzon, ön megérdemli! Ez itt mind az öné, nem kell senkivel megosztania, különös tekintettel a tetején lévő pink marcipán pólyás babára, amit otthon úgyis elkunyerálna a nagyobbik gyereke. Tanácsoljuk, hogy itt és most, úgy ahogy van, egye meg az egészet! Egyrészt tisztában vagyunk vele, hogy szíve szerint éjjel-nappal csokit enne, de tiszteletreméltó önfegyelemmel nem teszi. Másrészt ez az egy méteres átmérőjű tortácska tönkölylisztből készült és xilittel (nyírfacukor – a szerk.) van édesítve. Kifejezetten jót tesz az anyatejnek, ráadásul kevertünk a lisztbe vasat meg C-vitamint, majdnem olyan, mintha spenótot enne!

És hopp, elővarázsolnának egy (ezüst) villát, én meg nekiállnék bepuszilni a tortát egy ültő helyemben, míg az asszisztens fel s alá sétálgatva, a “ Tavaszi szél vizet áraszt” c. nótát dúdolva altatná a kisdedemet. A védőnő még átnyújtana egy emlékplakettet és újfent gratulálna ahhoz, hogy bár két gyerekünk van, a házasságunk is egyben van.

A doki szelíden megérdeklődné, hogy nem fáj-e hátam a babám cipelésétől, mert ha esetleg igen, a torta előtt egy gyors masszázst szívesen, csak nekem, ugyanis ő szabadidejében fekete öves shiatzu bajnok, és tapasztalata szerint ez a smasszázs csodákat művel a kismamákkal.

Nem kell mondanom, semmi ilyesmi nem történt, a dolgozók egykedvűen iktatták az adatokat, hat kiló, hatvannégy centi, nyúl már játékokért?, átfordul?, satöbbi, köszönjük, viszlát.

Ám mi a kisdeddel bepattantunk az autóba, padlógázzal indítva elporzottunk a legközelebbi cukrászdáig. Szempillantás alatt becsaptam egy lúdlábat és egy oroszkrémet, rá duplahabos kávét, Nóri némi updatenorbis aggódással figyelte szénhidrát-orgiámat.

De én elmagyaráztam a világ legédesebb Hatkilósának, hogy ünnepelni tudni kell, és egyet se féljen, mert amit most befalok, abból mind kaja lesz, lúdlábas és oroszkrémes anyatej, sej!