Egy nehéz nap 3 éjszakája, avagy amikor elgurult a kisbőröndöm

Ugyanolyan napnak indult, mint a többi, de egyből kettő, sőt három lett belőle.

szerda reggel

Ébredés fél hat körül a Kicsivel, reggeli 1.0, kakaó a szőnyegen, gyermeken, új body, új naci, pelenkázás közben adidasz visítás (adideaszt- a kenőcsöt), erre mindig felébred a Nagy, reggeli 2.0, müzli nem jó, vajaskenyér nem jó, kakaóscsiga, ez kőkemény, anya! ( Úgysem eszi meg azt sem, lehet blöffölni, azt hittem, nem veszi észre.) Kicsi bölcsibe, Isten áldja Rozit és Verát, Nagy oviba, Isten áldja Éva nénit és Irénke nénit, amiért a lányaink örömmel mennek minden reggel hozzájuk. Én az egész napot végigrohanom, ötven telefon, negyven mail, harminc kisebb -nagyobb döntés meghozatala, fél ötkor esem be megint a bölcsibe, pedig megfogadtam, hogy négyre ott leszek, hiszen olyan kicsi még, a Nagy mindig az utolsó három között hagyja el az ovit, öt után, pedig ott is megfogadtam… Otthon vacsora, 1.0, vacsora 2.0, kicsi játék, kicsi fürdés, kicsi mese, Kicsi alszik, Nagy kicsit később, kicsi projektmegbeszélés a Férjemmel, zuhany, zuhanj be az ágyba, mondom magamnak, már csak a holnapi napot kell kibírni, a negyediket a héten. Csak csütörtököt ne mondjak, fontos tárgyalás lesz.

szerda éjjel

Csakhogy a Kicsi éjjel 11 és hajnal fél három között tíz percenként ébred, sírva, azt hiszem, a hasa fáj, csupán a cici nyugtatja meg, kizárólag jobb, azt kéri, a’ la carte, de visszaaludni képtelen, a mellbimbóm véresre rágva, tíz vagy tizenkét foga van már? A Kicsi hasa joggal fáj, próbálom közben kiókumlálni, mert alighanem nem figyeltünk két percen át csak rá vacsora közben, és stikában belapátolta a saláta mellé tett konzervkukoricát. Nem véletlenül hizlalják a sertéseket tengerivel, nem való ez másfél éves gyomornak, napnál világosabb. De még sötét van, aludni akarok, meg fogok dögleni holnap, nyilvánosan, sok ember előtt, lemondani nem lehet már a találkozókat, mert lemondtam őket már vagy ötször, hasonló okok miatt. Fél háromkor már én is sírok, feladom, felébresztem a férjemet, átveszi a Kicsit, fél hatkor arra ébredek, hogy torka szakadtából ordít, újabb átadás-átvétel, hétkor nagy nehezen visszaalszik, éppen, amikor felébred a Nagy…

csütörtök (?)

Már süt a nap, nappal van, egy újabb, asszem, tárgyalásokon ülök, kapaszkodom az önfegyelmemben és a rutinomba, bár a második megbeszélésen már megkérdezik, hogy jól vagyok-e és magamat is meglepve minden udvariasságot mellőzve nemmel felelek. Aztán még autót is vezetek, hosszan, pedig nem akarok, mert három órát aludtam, ez nem ér. Az egész nap olyan, mint egy rémes videójáték, szédülök, és hányingerem van és nem is látok rendesen, a bölcsibe megint fél ötre érek, de legalább odaérek, a Nagy utolsóként jön el az oviból…
A péntek könnyebb lesz, gondolom, igyekeztem szabaddá tenni, szeretnék eljutni tornázni és szemöldököt tépetni, mint egy yeti, már lombsátor rejtekéből kandikálok kifelé, és megígértem a barátnőmnek, aki a negyedik gyerekét várja, és egy éve nem találkoztunk, hogy végre meglátogatom…
Ez az éjszaka könnyebb lesz, mondogatom magamnak, és valóban, eggyel jobb, eggyel talán több órát alszom, most nem hasfájás van műsoron, hanem fúj a szél, meg esik, jön a melegfront, vagy hidegfront, meddig lehet bírni egy embernek folyton a frontvonalban?

péntek reggel

Reggeli, öltözés, átöltözés, Kicsi bölcsibe, Nagy oviba, és mindent, mindent lemondok, se kozmetikus, legyen yetis a szemem, se barátnő, torna, ugyan, ne röhögtessetek, nem bírom, befekszem az ágyba, és képtelen vagyok elaludni, csak jár az agyam…
Dél körül megérkezik a férjem, a nagymamával vidékről, és akkor, végre, megtörténik: el tudok aludni.
Két órát alszom, ráadásul utána kapok meleg ételt, mert a Nagyi főz, Isten áldja, szinte újjászületek, ide nekem a világot, beugrom a nagybőgőbe, ihaj- csuhaj. És akkor leesik, hogy ma estére megígértük – eskü alatt, mert ezt is lemondtuk már vagy ötször- a Nagynak, hogy végre meghívjuk a legjobb barátját, Mátét és kishúgát, ittalvásos programra… Nem részletezem, öttől már négy gyerek a lakásban, az egyik virslit akar, a másik utálja, az egyik tejbegrízt akar, a másik csak a kakaót enné róla, az egyik mesét nézne, a másik a magnót bőgetné, a harmadik összevész a negyedikkel a távirányítós autón, a férjem ekkor diszkréten elhagyja a terepet, állítólag koncertre megy, hiszen péntek esti láz, mi meg a nagymamával egységfrontba tömörülünk. Fél kilencre elérjük, hogy a négy gyerekből három ugyanazon szobában legyen, fürdéssel, fogmosással, tokkal- vonóval együtt. Mese, jó éjt puszi és akkor végre!

Kezdődhet a buli! – péntek éjjel

A következő másfél órában egy felnőtt házibulit is megszégyenítő zajok hallatszanak ki a szobából, időről- időre kísérletet teszünk rá a nagymamával, hogy alvásra bírjuk az ovisokat, minden eredmény nélkül. Aztán a sarkamra állok, mert a Kicsit sem hagyják aludni, és újabb fél óra elteltével csend lesz, sőt elalszanak…létezik?! A nagymamát aludni küldöm, majd én tartom a frontot, ígérem, de most már csend lesz, bizonykodom. Erre felnevet, évtizedek tapasztalatával a háta mögött, mert pedagógusként gyerekeket táboroztatott, tudja, hol alszik a Jóisten, hol nem, na itt nem, mondja nekem, majd meglátom, hogy elkezdődik a járkálás…
Erre én azt felelem, hogy ha itt elkezdődik a járkálás, én azt sajnos már nem várom meg, hanem szépen fogom a kis piros bőröndömet, és elgurulok vele a legközelebbi hotelig, mert ahogy mifelénk mondják, a lófasznak is van vége, és az éppen itt és most van.