A nagymamám hiányzó mosolya

Minden családnak vannak titkai, a mienknek is vannak. Gyakran a legfájóbb titkok sírba szállnak a titok őrzőjével, míg egy napon az utód életében váratlanul teret követel a múlt, és elsírhatja ő elődei könnyeit. Ez történt velem és a nagymamámmal.

A családi albumokat nézegetve fedeztem fel egyszer, hogy van valami nyugtalanító a nagymamámról készült fotókban. Egyiken sem mosolyog.  Nézzen fiatal főiskolásként a lencsébe, karcsún és olyan frizurával, mintha egy francia filmből lépett volna elő, vagy már gyerekkel karján, fiatalasszonyként, később nagymamaként unokái körében, vagy megsárgult iskolai tablón, az osztályával: egyik kép sem őrzi a mosolyát.

Pedig ő volt az gyerekkoromban, akivel a legféktelenebbül tudtunk együtt kacagni, vihogni, röhögőgörcsben fogni a hasunkat- mindig meg tudott nevettetni.

Persze nem a fotók döbbentettek rá, hogy a lelke mélyén, mint egy kis örökmécses, makacsul pislákolt mindig is a szomorúság. Sok- sok történetet mesélt nekem, hogy háborús menekültként, kis gyerekekkel hogyan húzták meg magukat fűtetlen, dohos szobákban és hogyan ismerte fel huszonéves, háromgyermekes anyaként, hogy a férjére, a snájdig, eszes jegyzőre nem csak hogy nem számíthat, hanem egyenesen tartania kell tőle és meg kell védenie a gyermekeit is.

Azt, hogy a nagypapa végül mindent elkártyá

zott, elivott, még a falu rábízott pénzét is, nem tőle tudom- valamelyik unokatesóm hallotta fél füllel a rémisztő mendemondát és adta tovább, de a nagymamám nem mesélt erről, mint ahogy arról sem, hogy a nagypapa, akit én sosem láttam, milyen módon terrorizálta az egész családot…

Összcsaládi hallgatás

Ez az egész úgy, ahogy volt, el volt temetve az összcsaládi hallgatás legmélyebb bugyraiba. Tabu, amiről se beszélni, se kérdezni nem lehetett.

A soha el nem hangzott történetekből csak a kiforrott tanulságot adták tovább nekem: minden férfi disznó. Ezt soha nem értettem, ma sem értem, viszont évtizedekig kerestem a választ arra az ijesztő kérdésre, ami egyre inkább munkált bennem: (rendszeresen fel is bukkan az első regényemben, az Állítsátok meg Terézanyut!-ban) miért félek én ennyire a férfiaktól?

Ám mégsem az örökség súlya az, ami irracionális félelmeket ébresztett bennem. Sokkal inkább maga a hallgatás. Mintha a sötét utcán kitartóan követne valaki, akinek soha nem pillantod meg az arcát, biztos sem lehetsz benne, hogy valóban ott van, az érzést lerázni mégsem tudod. A hétpecsétes titkok, a sejthető, de el nem mesélt történetek híztak olyan félelmetesre a képzeletemben, hogy a saját sorsomat is befolyásolták.

Tudni könnyebb?

Ma már tisztán látom, hogy a családi titkok, tabuk terhét hogyan cipelik magukkal generációk, még akkor is, ha a konkrétumokról alig sejtenek valamit. De szorongás, szégyen vagy idővel valamilyen kézzel fogható betegség formájában (ezt hívják szomatizálásnak) teret követel magának az eltemetett titok az utódok életében is.

Amikor az első lányomat, Szofit vártam, pszichológushoz jártam, mert annyira féltem a szüléstől, hogy rémálmaim voltak. Nem terhelnék senkit most a részletekkel, de az első szülésem nem is segített túl sokat a félelmem eloszlatásában, sőt.

Egy napon, már gyakorló anyaként, anyám elejtett fél mondatából véletlenül derült ki számomra, hogy a három gyermekes nagymamámnak valójában négy kihordott terhessége volt.

Emlékszem, napokig nem aludtam, mikor ezt megtudtam: nagymamám már jóval túl volt a harmincon, amikor negyedszerre is teherbe esett: a férjére alig számíthatott, szinte egyedül nevelte a három kicsi gyerekét, látástól vakulásig dolgozott, faluban éltek, kertet művelt, háziállatokat tartott, iskolában tanított. Hegyen laktak, vödörben cipelte fel a vizet a mosdáshoz, mosáshoz a dűlő alján lévő kútból, soha egy percet nem pihent: ilyen körülmények között hordott ki még egy negyedik gyereket is. Aki nem látta meg a napvilágot: szülés közben megfulladt a nyakára tekeredett köldökzsinór miatt.

Sorsközösség

Úgy éreztem, megszakad a szívem: hány évtizeden keresztül cipelte ezt a titkot a nagymamám, és soha, egyetlen szóval nem említette nekem. Mélyen hívő, mélyen érző asszony volt: biztos vagyok benne, hogy alig akadt nap, amikor ne jutott volna eszébe a reménybeli legkisebb kisfiú.

Azon a néhány álmatlan éjszakán végigéltem a kínt, amelyet megélhetett: egy nehéz asszonysors súlyos várandóssága és a végtelen bizakodás, hogy mindenek ellenére újra egészséges kisbabának adhat életet. Az órákon át tartó vajúdás, amelynek a végén halott kisfiát tartja a kezében.

Nem tudom, miért nem szólt róla soha: pedig a gyerekeiről sokat mesélt. Az élve születettekről. Szégyellte? Bűntudat gyötörte? Ismertem őt jól, gyerekként nem ismertem felnőttet nála alaposabban: tudom, hogyan volt képes marcangolni magát régvolt semmiségeken, akár azon is képes volt el keseredni, hogy amikor hatévesen a strandon a gombóc fagyim elgurult, nem vett nekem másikat…Még húsz évvel később is bánta.

A legkisebb fia miatt is gyötrődött, nem kétlem. Magányában, éjjel, amikor a legkíméletlenebbek az árnyak. Ma már tudom, hány és hány nő siratja ugyanígy, magában, némán akár egy életen át meg nem született, elvetélt, halva született gyermekeit. Annyira fájt, hogy soha nem mondhattam neki azt felnőtt nőként, hogy nem tehettél róla, nem a te hibád volt. Hogy soha nem sirathattuk meg együtt azt a kicsi babát.
Akinek a neve Tamáska volt. Aztán nagymamám első unokája a Tamás nevet kapta. Tamás felnőtt férfiként elsőszülött kislányát veszítette el tragikus balesetben.

Nem állítom, hogy mindez összefügg, egyik sorsból nem következik a másik. Vagy tudom is én.
Féltem mindkét terhességem alatt a szüléstől: másodszorra már tudni véltem, honnan ez a rettegés és mindent megtettem, hogy félelem nélkül tudjam világra hozni Nóri lányomat.
A tíz éve halott nagymamámhoz fohászkodtam, hozzá, aki már mindent tud születésről, halálról, most segíts nekem, kértem őt, segíts nekünk épségben átkelni a túlpartra.

Segített. Vagy ő, vagy a Jóisten, nem tudom- csak azt tudom, hogy a sorsunk összeér életünkben és azon is túl.