Jó nőnek sem könnyű lenni

Vannak könyvek, amelyeket érdemes legalább kétszer elolvasni. Ilyen a Terézanyu is. Nekem másodszorra is tetszett, vagy mondhatnám, – másodszorra még jobban tetszett.

Először akkor olvastam, amikor megjelent. Mert látszott, hogy sikerkönyv lesz. Ezen kívül szisztematikusan olvasok mindent, ami a női léttel kapcsolatos öneszmélés. Mivel fájdalmasan hiányzik a feminista irodalom itthon Magyarországon (miközben a világnyelveken gazdag és izgalmas az ilyen termés, londoni útjaimon mindig veszek is valamit a Trafalgar tér felé haladva az antikváriumokban, különösen a Leicester Square közelében a nagy, Gender & Women Studies-ra szakosodott üzletben, hogy legyen mit olvasni a metrón vagy a repülőtéren). Pedig nálunk a női lét problematikusabb talán, mint bárhol másutt. Most még fiatal lánynak sem könnyű lenni. Még értelmiségiként, vagy elfogadható mértékben “jó” nőként sem.

Ezt mutatja be nagyon jól a Terézanyu. Nehéz ma kapcsolódni, partnert találni, a fiúk éretlenek (jórészt valószínűleg azért, mert hoszszasan kell tanulni, majd “hajtani” a munkahelyen, hogy a szinte előírt “menedzseri” életformának eleget tegyen valaki, és ha meg nem sikerül “teljesíteni”, akkor jönnek a komplexusok), a lányok bizonytalanok, tévelyegnek a hagyományos női szerepelőírások és az önálló női egzisztencia, az egyenjogú kapcsolatok modelljei, szabályai között. Ma már nincsenek gátlások, elfojtások, ma már nem a “Félek a repüléstől” a típusos, nem lehetne megírni női változatban a “Zénó tudatát”, a “Herzogot” vagy a “Portnoy-kórt”, ma inkább ez a vesződés van, a sok csendes frusztráció, az időszakos letörtség, amit a fiatal nők – barátnőikkel együtt – öniróniával, humorral, karikatúraszerűen élnek meg és kezelnek le.

Mint ahogyan ezt a Terézanyuban olvashatjuk.

A főhős – Kéki Kata – szimpatikus értelmiségi nő, segítő szakmákban szerzett tapasztalatot, kommunikációt fejleszt kamionsofőrök között, teli van baráttal, soha sem unatkozik, de azért mégis valahogy egyedül van. Élményre, szerelemre, intimitásra vágyik, de a kapcsolatok nem jönnek össze. Csupa faramuci, furcsa fickóval találkozik. Gyakran belemegy egy típusos csapdába; meg akarja menteni az önmagukkal bajlódó, neurotikus, leszakadó fiúkat. Majd rájön, hogy így akaratlanul anyaszerepet vesz fel, s ezzel eléri, hogy partnerként a fiúk nem tudnak viszonyulni hozzá. Innen a Terézanyu metaforája. Ettől próbál megszabadulni a fiatal nő, de ez nem olyan könnyű, illetve mindig új bonyodalmak nehezítik a férfikapcsolatait. Barátnői életét is hiába figyeli, ott is inkább a zűr és a sikertelenség tűnik elő. Közben persze nagyon sok dolog történik, nagy sztorik esnek meg, sok a nevetés, a szellemes gondolat, és ezt a szerző kis fejezetekben, a történések lényegét sejtető alcímekkel jelölve beszéli el, ezek a kis részek általában nem függnek össze (de lehetnek belső összefüggéseik is), összekapcsolja őket persze az egyes szám első személyben élményeiről beszámoló írónő, illetve emberi kapcsolatrendszere, amelyben a szereplők állandók. A végén nincs konklúzió, csak úgy abbamarad a gondolatmenet, de az egész könyvből kitűnik, hogy a hősnő életének rövid szakaszáról van szó, az élmények folyama tehát továbbhalad, és az epilógus azt sugallja, hogy végül is hősünk találkozott magában Terézanyával, de hát kudarcok után van, és próbálja feldolgozni a tapasztalatokat.

A szerzőnő ügyesen választotta meg a hangnemet, írása igazi lektűr, amelybe könnyű belekapcsolódni újra, ha csak pár oldalt is volt idő előzetesen elolvasni belőle. Felszínes sztorizás, amely gyakran mélyre szalad, és fájdalmas húrokat rezdít meg, akár nő, akár férfi az olvasó. Nagy találmánya a szerzőnőnek, hogy nem akar oktatni, a tanulságok elemzésében nem megy túl azon, ami a hétköznapi, baráti diskurzusokban szokásos. Nem viszi tehát túlzásba az eszmélődést, elmélkedést. Ebben is hasonul a mai fiatalokhoz, akik élnek, jobban, izgalmasabban és sodróbb események között, mint az előző nemzedékek fiataljai, még ha ezek az események banálisak is (de hát éppen ez a nagyszerű ebben a korban, nem kell szocializmust építeni és a típusos fiatal nem veszi magára a magas politika polarizáló hatásait sem, “csak” élni kell, habár önmagában ez sem könnyű), és eközben tűnnek elő új problémák, új létkérdések.

Alapkérdés a párkapcsolatok világa. Itt a hagyományok felbomlása, az értékek sokfélesége, az önmegvalósítás programjainak sokasága, a különféle – többnyire védekező – nárcisztikus személyiségállapotok elszigetelő hatása sok nehézséget okoz. Az egész kérdéskörnek nincs “diszkurzív kultúrája”, nehéz eligazodni, a szerzőnő is csak egy metaforát talál, ami valamennyire orientálni tudja, pedig nyilván itt nagyon sokféle van.

Bátor témafelvetéséért és – szerintem – a gondosan megválasztott hangnemért, stílusért a siker megérdemelt, és nem csoda, hogy a szerzőnőt a média is felkapta és foglalkoztatja. Ha szabad a szerző gondolatát kifordítani: ne állítsátok meg Terézanyut, hanem inkább biztassátok, folytassa ezt a keresést, értelmezést, segítségen előbbre lépni a fiatalok kapcsolati kultúrájának kialakulásában!

prof. Dr. Buda Béla
Orvos, pszichiáter, pszichoterapeuta, addiktológus