Úgy történt, hogy ácsorogtam egy kép előtt a British Múzeumban, Londonban. A terem zsúfolásig tele volt Madonna karján ül szent gyermek- típusú képekkel. Pufók simaképű, gömbölyű karú-lábú angyalkák arcvonások nélküli, kifejeztéstelen szemű, erősen retusált nők karján. A festészetnek eme vonulata nem érint meg, de felfigyeltem egy festményre.

Portréképre egy idős hölgyről, aki szakasztott úgy festett, mint egy napszámban megöregedett, földszínű, barázdált arcú kubikos, ám fején hatalmas, turbánszerű, drágakövektől csillogó főkötő ült.
Alig akartam hinni a szerencsémnek: megtaláltam a hatalmas gyűjtemény egyetlen vicces darabját. A 18. századi festő valóban a korukat tudomásul venni nem hajlandó, fiatal csitrik módjára páváskodó ronda matrónákat kívánta kifigurázni festményével- mondta a falon a szöveg.

Ekkor hangzott fel mellettem egy kellemes férfi bariton:
- Az anyósom-mondta, fejével a kép felé biccentve.

Egy ötvenes, ősz hajú, egyenes tartású férfi állt mellettem. Kék kockás ingben, acélszürke nyakkendőben, sötét széldzsekiben. Markáns arcát a kor már kicsit kipárnázta, de még mindig jóképű volt. Egy tisztes őszes halánték.
Elnevettem magam.

- Részvétem – mondtam – nem lehet könnyű.
Az úr ezt invitálásnak vette, mellém szegődött.

- Látta már a lovat?- kérdezte – az a legjobb kép itt. Minden délután ezt nézegetem, amikor esik.
Kiderült, hogy London egyik külvárosában lakik két és fél órája van még a vonat indulásáig. Addig itt üti el az időt a múzeumban, mert ez ingyen van és fűtenek is.

Ejha, – gondoltam, amikor odaértünk kedvenc hátasához.

A bazi nagy lovat néztük a falon mind a ketten. Furcsa kép, kirobbanó energia. A lónak nincsen háttere, saját tája dombokkal, ügetőpályával, csak lóg a levegőben, mégis szilárdan áll két hátsó lábán. Nemes fejét hátravetve két mellső lábával kapálja a levegőt, mintha a vászonról készülne leugrani.

Bámultuk csendben a lovat. Kissé zavarban voltam. Azt tanultam még régen, angolórán, a gimnáziumban, hogy az angolok hűvösek és tartózkodóak. Erre rögtön a Képzőművészetek templomában, a British Múzeumban fel akar szedni egy tisztes őszes úr.
Mert ló ide vagy oda, itt csajozás esete forog fenn.

-Nyaral? – törte meg a csendet. Bólintottam.

- Elég ronda időt fogott ki – tette hozzá.

– Rondát – feleltem – de nem is vártam mást a februári Londontól, mint esőt. Bár ez nem is esik, hanem áll a víz a levegőben és alámerül benne az ember, mint az uszodában.

- Horizontal rain – felelte erre készségesen – így mondják az idevalósiak, vagyis vízszintes eső.

- De ki bánja, – csacsogtam vidáman – a vakáció az vakáció, még februárban is, és én nagyon élvezem a szabadságot.

Csend. Tekinteteink visszakapaszkodtak a lóra.
- Mivel foglalkozik? – törtem meg most én a hallgatást.

Tartásából és képválasztásából ítélve egy nyugalmazott lovaskapitányra tippeltem.

– A királyi légierőnél dolgoztam. – megdobbant a szívem, ha anyámnak ezt elmesélem! Egy fess pilóta. Hogy fog irigykedni!

Nem, nem vagyok már pilóta – hűtött le – a logisztikánál dolgoztam, de már rég nem repülök, földi szolgálaton vagyok.

Sebaj, gondoltam, anyámnak úgyis pilótát mondok majd.

- És miért éppen ez a kép a kedvence? – faggatóztam.

Vállat vont, tűnődve szólalt meg:

- Ez a kép maga a szabadság…És nagyon szeretnék egyszer egy ilyen gyönyörű lovat.

-Óh! – leheltem lelkesen.

-Festeni. Ilyen lovat szeretnék festeni, majd ha nyugdíjba megyek végre. És maga? Mivel foglalkozik? – tért rám.

Izzadni kezdett a tenyerem. Mielőtt elindultam Londonba, elhatároztam, hogy kipróbálom az új identitásomat, és bárki kérdezi, azt fogom mondani, író vagyok.

De egy reménybeli festőnek mondjam azt, hogy én meg író vagyok?! Micsoda ócska blöff.
- Író vagyok – nyögtem ki mégis pipacspirosan.

Azt vártam, hogy azonnal gratulál, de szeme se rebbent. Nyilván a British Múzeumban minden második turista írónőnek adja ki magát, már hozzászokhatott. A légierőnél egyébként is roppantul megedződnek az emberek.

Egy pillanatra azonban nézzük meg kívülről a helyzetet, mert itt van a kutya elásva:
adott egy ló a falon, adott egy őszes halánték a légierőtől, aki lófestő szeretne lenni, adott egy fiatal nő, narancssárga, vastag sípulcsiban, téglaszín nadrágban, aki azt állítja magáról, furcsa akcentussal, hogy író .

Mondhatok bármit magamról, ahogyan ő is, hiszen éppen ez a lényeg. A szabadság mámora. Nincs se múltad, se jövőd, csak az itt és most számít.

Tudta ezt jól a légierő nyugalmazott tisztje is.
Minden porcikámban éreztem, pillanatok választják el attól, hogy egy hamisítatlan londoni pubba invitáljon sörözni és fish and chipszet enni.
Csak az volt a kérdés, milyen fordulattal jut el odáig.

- És a kedves férje? Ő mivel foglalkozik? – kérdezte, látszólag közönyösen.

Kis híján elnevettem magam. Udvarias, messziről indítja, ahogy az atomtöltetet szokás, de lényegre törő. Egyiptomi vakáción ugyanezt így kérdezik az arabok:

Do you have a boyfriend? Van barátod?

De a határozott igen válasznál sem adják fel, biztosra mennek: – és szereted?!

– A férjem – feleltem gondolkodás nélkül – festő. Ööö… tájképfestő.

Döbbentem hallottam a saját hangomat. Micsoda könyörtelen, otromba húzás ez tőlem! Soha életemben nem állítottam magamról, hogy férjezett vagyok, amikor nem voltam az. Ráadásul képes vagyok összeállni egy festővel, csak azért, hogy lerázzak egy ex-pilótát.

- Értem – felelte erre tartózkodóan és lemondó hangsúllyal a légierős, mert azonnal felfogta, hogy nem fogunk sörözni.

- Hát akkor, örülök, hogy találkoztunk. – szedte össze magát, szomorúkutya-pillantást vetve rám. – Érezze jól magát nálunk. És hadd mondjam meg: Ön egy gyönyörű ifjú hölgy. A beautiful young lady. – tette hozzá fülig pirulva, majd sarkon fordult, és elvágtatott.

- Köszönöm – hebegtem. Magamra maradtam a lóval és további nyolcvanezer turistával. Beautiful young lady. Körbenéztem, hallotta valaki? Haló emberek, lédinek neveztek! Egy olyan országban, ahol királynő él, ahol a lédinek arisztokratikus történelmi jelentése van. Úgy éreztem magam, mint aki kitüntetést kapott. A királyi légierő egyik (majdnem) nyugalmazott tisztjétől.

©2003 Rácz Zsuzsa