
Hat halott és legalább 20 sebesült, a fele valamelyik végtagját veszítette el, és még csak az első kávén vagyunk túl. Ma a Dunkerque-i csatával indítottuk a napot: egy újabb nyugodt, békés, harmonikus családi vasárnapot.
Mióta a férjem a második világháborúról írja a doktoriját, a hétvégi reggelek nálunk nem Buci-macival vagy Pókemberrel indulnak, hanem tigris tankokkal, géppuska fészkekkel, jobb esetben egy-egy dokumentum filmmel, például a Sasfészekről. Utóbbi – a hegyek miatt – természetfilmként is értelmezhető, amire muszáj felhívni gyerekeink figyelmét.
- Ha hétfő reggel megkérdezi a tanító néni, hogy mit néztetek a tévében, akkor mit mondotok?
- Hitlert! – vágja rá a derékig érő, világosbarna, kócos tincsei közül kikukucskáló kis tündér, Hannah Montanás hálóingét huzigálva. Tavaly nyár óta kinőtte, de ragaszkodó típus, a kihullott tejfogait sem tudtam elkuncsorogni tőle. Nincs az a fogmanó, akinek az ajándékáért megválna egytől is.
- Nem! – emelem fel a hangom határozottan. Jövő héten szülői értekezlet lesz! És most az egyszer nem én leszek a téma! Ezt megfogadtam legutóbb, amikor a szülőtársak azt tárgyalták hosszan, mivel kellene büntetni azt, akinek a gyereke a belek kiontásáról tart – egyébként tárgyilagos – előadást a 4. a-ban uzsonna szünetben, miután megtekintette a Pacific legújabb részét. (Mondjuk én akkor is igyekeztem felhívni a figyelmüket a környező természet, a fák, bokrok szépségeire, de az apjuk szerint egyáltalán nem baj, ha szélesedik a látókörük. Csak a szülőtársak szeme szokott félelmetesen összeszűkülni a következő napokban.)
- Vagyis igen, tényleg úgy hívják a Hitler bácsit, de szerintem inkább meséld el a hegyeket! Láttad, azokat a vadregényes ormokat? Ott laknak a szirti sasok, meg a zergék és a hegyi kecskék. Meg a jeti.
- Nem is volt benne jeti – csillan fel a hálóinges tündérke szeme.
- De lehetett volna! – vágok vissza, a győzelem tudatában, és szinte látom magam előtt a tanító nénit, ahogy holnap reggel réveteg mosollyal az arcán hallgatja az én 7 évesemet, aki végre nem a bevagonírozásról mesél, hanem egy kétméteres, szőrös, emberevő jetiről. Ó, milyen szép is lenne!
A mai Dunkerque egyébként átlagosnak mondható. Volt durvább is: akkor a normandiai partraszállást nyomtuk le sonkás tojásrántottával. Ebédnél túléltük Auschwitzot a History Channelen, vacsinál Sztálingrádot ostromoltuk meg.
Történész doktorit írni fárasztó. A családnak főleg. Mert mi a legfontosabb egy doktorihoz? Könyvek! Köbméterben mérhető mennyiségben. Bástyák, tornyok, falak épülnek fel egyik napról a másikra. Ahova ma még ösvény vezet, oda holnap egy csapáson juthatsz el, akár a fürdőszoba, akár az ágyad a cél. Átértelmezi a házimunkát, ha tudod, hogy ahol most még porszívózhatsz, ott jövő vasárnap folyóiratokból emelt sánc állja utadat. S ahogy a férjemet ismerem, előbb-utóbb árokkal vesz körül mindent, mert ő is tudja, hogy a házasságokban kimondott leggyakoribb hazugság így hangzik: Én nem dobtam ki…
S honnan jönnek a könyvek? Mindenhonnan: London, Paris, Tokyo – egy zöld postás autó közvetítésével, amelyik olyan gyakran jár hozzánk, hogy arra gondoltam, adhatnék kulcsot a postásnak. Meg bevásárló listát, ha már úgyis jön, csak berakja az aznapi pakkot, meg pár friss kiflit, kakaót, és mehet.
Mindig azt hittem, hogy a tudományos munkához csend és magány kell. A dolgozószoba magánya, ahol szabadon szárnyalhatnak a gondolatok, hogy új összefüggésekre találjanak egy-egy ihletett pillanatban. De a mai tudományos múzsáknak, úgy látszik, nem fekszik a csendes dolgozószoba homálya, mert az én férjemet rendszerint a konyhában smárolják le.
- Mucikám, nem lehetne, hogy egy kicsit arrébb vidd az asztalon a laptopodat? Akkor nem két személyre elég helyen kellene terítenem négyünknek, hanem akár az asztal felén is elnyújtózhatnánk – mondom, és átnézek az ebédlőasztalon tornyosuló, hatalmas könyv halom fölött, amely mögött férjemet sejtem.
Ismerős arc! Mintha már láttam volna valahol!
- És ha felváltva ennénk?
Igen, ő az, a férjem! Aki híres tudós lesz hamarosan.
- Vagy ha vennénk még egy asztalt? – teszi hozzá a maga konstruktív gondolkodása mentén tapogatózva.
- Vagy ha a lányokkal kibérelnék egy garzont, és megengednénk, hogy néha átjöjj hozzánk látogatóba? – mosolygok rá. – Táska nélkül, egy szál alsógatyában! Nálunk kapsz váltó ruhát.
- Nagyon vicces… – mondja, én pedig elhatározom, hogy a következő asztalterítőt egy Normandia-térképből fogom elkészíttetni, hátha arra nem mer rápakolni.
Már csak egy év – mondta három éve, és magamban kettőt adtam neki. De az ötödik is el fog suhanni. Addig mi lehet még hátra? Megostromoljuk Pearl Harbourt, partra szállunk Észak-Afrikában és bevesszük Berlint, ahogy egy nyugodt, békés, harmonikus családtól elvárható.

Az Olvasó Nő

2010.06.17. 22:23
imádni való, bájos, szenzációs írás! Bárcsak nekem is ennyi energiám és türelmem lenne támogatni a párom! gratulálok, Judit!
2010.06.18. 13:56
szerintem is nagyon szerethető írás és nagyon mulatságos is! ha pasi lennék biztos, hogy megpróbálnálak elcsábítani Dr.History-től
2010.06.18. 21:29
Jópofa írás! Átéltem én is – a másik oldalt. A férjem nagyon sokat segített, nélküle nem is jutottam volna oda. Csak a “híres tudós” és főleg az anyagi elismerése maradt el 8 évi kutatásomnak.
Dokumentumfilm és tigristank egy szó, még ha a program el is választja:)
2010.06.18. 21:32
Sziporkázó! Átéltem én is – a másik oldalt. A férjem nagyon sokat segített, nélküle nem is jutottam volna oda. Csak a “híres tudós” és főleg az anyagi elismerése maradt el 8 évi kutatásomnak.
Dokumentumfilm és tigristank egy szó, még ha a program el is választja:)
2010.06.21. 09:04
Kedves Judit! Nagyon tetszett az írásod, a tartalma és a formája is. Szeretettel gratulálok!
2010.06.22. 21:34
Judit! Nagyon tettszett, poénos, pörgős, jópofa….a Normandiát kihímzem Neked, szólj ha tényleg akarod!!!
a doktorira meglesz!