Nevetnék, de nem merek, mert látom Lucán, hogy még mindig kétségbe van esve. Rázza a fejét, vidáman csilingelnek a napfényben az apró zöld gyöngyök a fülbevalóján, és akkorákat sóhajt, mint egy tüdőszűrésen.

Luca barátnőm harminc, és most először kérik meg a kezét. Szerintem teljesen normális, hogy beparáztál – mondom felnőttes, megnyugtató hangon.

– Nekem is az volt az első gondolatom, hogy úristen, akkor most vége a dalnak. Nincs más hátra mint feleségnek állni és anyává érni.

– Persze, persze – legyint Luca apokaliptikus skiccemre – de én nem csak erre gondolok, hanem jogilag is… lehetetlen konstrukciónak tartom.

Luca jogász. Szabadságjogokkal foglalkozik, kisebbségek jogaiért küzd, és a leggyakrabban használt kérdése a következő: mire szerződünk?

Ha zenés-táncos szabadidős programot beszélünk meg, Luca akkor is így kérdez vissza a végén: tehát mire is szerződünk most? Arra, hogy csúnyán lerészegedünk, idegen, szexi férfiakkal flörtölünk gátlástalanul és hallgatunk róla, mint a sír. És akkor erre egybehangzóan igent mondunk, és kész is a szerződés. Ha például nyaralni megyünk együtt, akkor nyaralás előtt Luca végigveszi a társasági szerződést: tehát arra szerződünk, hogy együtt nyaralunk, de nincs kötelező együtthaladás, mindenki csinál, amit akar. Arra szerződünk, hogy nincs sértődés, ha valaki lekopik, ugye?

Luca egyébként magas, karcsú, szerinte kicsi a melle, szerintünk (a barátnői és a pasija szerint) tökéletes formájú, nagy, sötét szeme, van, hullámos barna haja, hosszú a lába, de mivel szerinte vastag a bokája, sosem hord szoknyát. Gergő nevű párjával úgy három éve élnek együtt, Luca azt állítja, a házasság közöttük nem téma, egyikük sem hisz a társadalom eme intézményében, avíttnak tartják. Nem csoda, hogy sokként érte Gergő leánykérése.

– De minek akarsz elvenni? – faggattam Gergőt, már-már hiszterikus hangon, mire ő csak vonogatta a vállát én meg egyre inkább kétségbeestem – meséli Luca.

Most mit akar ez tőlem, olyan jól megvoltunk idáig! Ő tudja a legjobban, hogy én aztán sosem képzeltem el magam menyasszonyként gyerekkoromban. Nyomozónak meg űrhajósnak, annak igen. Gergő azt mondta, szánjak egy kis időt rá, és gondoljam végig.

Igyekeztem. Elképzeltem, amint állok az oltár előtt, előttem a gyászruhás egyházi személy, komor, mint a csillagtalan éjszaka, mögötte meg szegény Krisztus, végig a falon a megfeszíttetés képei, töviskoszorú, vér, könnyek, keresztre feszítés- komoly, hogy ebben az enteriőrben mondjam ki a holtomiglan-holtodiglant?
Erre Gergő szelíden megjegyezte, hogy nem muszáj templomba menni, ha nekem a holtomiglan-holtodiglan vele úgy hangzik, mint egy halálos fenyegetés.

– Jó, akkor nézzük a polgári ceremóniát – szóltam, de közben persze éreztem, hogy már jó úton haladok ahhoz, hogy halálosan megsértsem Gergőt. Szóval állunk ezelőtt az anyakönyvelő, a nemzetiszínű szalaggal átlósan átkötött hivatalos személy előtt, aki tonnás közhelyeket mond. Boldogság, harmónia, életed legcsudálatosabb napja, két test, egy lélek, satöbbi. Esetleg egy magyar- latin szakos sudár bölcsész leány Koncz Zsuzsa slágereket dalol a háttérben szál gitárral, vagy nagyon helyes adminisztratív nénik rakott szoknyában komolyzenei bestof válogatást nyomnak cédélejátszóról-
– De itt legalább barátságos az enteriőr – próbálta közbeszúrni Gergő, aki belsőépítész.
– Könyörgöm – ripakodtam rá – itt is ugyanazt kell megígérni! Jöjjön bármi, égszakadás, földindulás, te az enyém, én a tied, örökké. Én ezt fizikailag képtelen vagyok kimondani. Gergő, én egyszerűen elájulnék, érted? Én nem tudok arra szerződni, hogy örökké! Komolyan gondolod, hogy képes lennék hatósági személy, vagy maga a Jóisten, de leginkább előtted azt ígérni, hogy drágám, mától soha többé más férfit meg nem kívánok, többé soha nem szeretnék kufircolni senkivel rajtad kívül, könyörögjön akár térden állva a Brad Pitt vagy a komplett vízilabda-válogatott!

– Azért csak nem eszik ilyen forrón a kását. – szólt erre szegény Gergő nagyon idétlenül.

– De még milyen forrón eszik! – csattantam fel – Én ilyen szerződésbe nem tudok belemenni! Mégiscsak jogász vagyok! Ez nem egy szerződés! Ez egy fércmű! Én nem ígérhetek neked olyat eskü alatt, amit nem tudok betartani, Gergő! Hát honnan tudhatná bármelyikünk, hogy mi lesz? Csak azt tudom ígérni, hogy mindig tisztelni foglak és mindent megteszek azért, hogy működjön a kapcsolatunk. Ezt teszem három éve nap mint nap. Ezt is fogom tenni, lehet hogy egy életen át, lehet, hogy nem egy életen át. Nem tudhatom.

Jól van na, én csak feleségül akartalak venni, de neked semmi sem elég jó. Felejtsd el.- legyintett sértődötten és elvonult.
Akkor most nem lesz esküvő? – kérdeztem.

Luca vállat vont.

– De, azt hiszem, igent fogok mondani. Amint feldolgozom a sokkot, hogy megkérte a kezem.

© Rácz Zsuzsa