Az Olvasó Nő
Gyanútlanul rohantam a szokatlan februári hidegben az utcán, koszszürke volt minden, és térdig latyak, szóval utáltam nagyon, haza akartam végre érni az albérleti szobámba, a meleg, sárga lámpafénybe, amikor hirtelen az aszfaltból elibém nőtt egy merő mosoly fiatalember színes szoknyában, és nem engedett tovább menni.
Az orrom alá tolt egy gondosan átlátszó műanyagba burkolt tervrajzot.
– Én Krisna szerzetes vagyok, ez meg itt a leendő templomunk – mondta lelkesen – itt lesz a bejárat, mutatott egy salátazöld pöttyre, az meg a főoltár, az a bilirózsaszín rombusz. Igazán gondos tervrajz, ritka szép templom lesz, bólogattam, de mi közöm nekem ehhez kérem szépen, hadd menjek már a francba. Hát annyi, magyarázta a fiatalember, hogy igazán hozzájárulhatnék én ennek a ritka szép templomnak a felépítéséhez. Mondjuk egy fémszázassal.
Ez a százas szöget ütött a fejembe.
Az jutott eszembe, mi lenne, ha ezen a példán felbuzdulva én is kimennék az utcára és sorban odamennék a járókelőkhöz. Készítenék egy pontos tervrajzot a leendő lakásomról, amire előteremteni a pénzt önerőből esélyem sincs tíz éven belül. Pedig nem kéne nagy lakás, már egy garzonnal is beérem, szóval szépen becsomagolnám a lakástervemet celofánba, ne legyen mancsos nekem a sok fogdosástól, és odamennék az első szimpatikus járókelőhöz. Jó napot, elnézést kérek a zavarásért, Rácz Zsuzsa vagyok, ez meg itt a leendő lakásom, és szépen elmutogatnám neki, hogy ez a világosbarna négyszög itt a galéria, a kék pont a fürdőszoba, a konyha meg az a napsárga kör, és ha ön ad mondjuk száz forintot, akkor nekem nem tíz év múlva, hanem talán már jövőre lehet ilyen barátságos kis otthonom.
Egy idő után persze mindenki ezt csinálná, kamaszok rég áhított biciklik, motorok fényképével, középkorúak vízparti nyaraló tervrajzával zaklatnák a járókelőket, és így lassan mindenkinek meglenne, amire vágyik.
Végül nem adtam a Krisna szerzetesnek egy fillért sem, mondtam neki, vegyük úgy, hogy én adományoztam az ő templomára egy százast, ő meg ugyanennyit az én lakásomra, és így mind a ketten jól járunk.
A fiú arcán széles mosoly kerekedett, gouranga, búcsúzott, légy boldog te is, válaszoltam neki illedelmesen, és mentünk a dolgunkra.
©1995 Rácz Zsuzsa
Epilógus:
Azóta a Krisna-templom is áll és virul Somogyvámoson (lásd a fotón), és nekem is lett lakásom… és eltelt 15 év.
2010.02.14. 00:04
Hát igen, így szép a világ egyensúlya! Csodálom, hogy mindig olyan mosolygósak, semmi világvége riogatás. Én egyszer adtam is pénzt, talán ételosztásra gyűjtöttek, és a kezembe nyomott egy angol nyelvű kis könyvet, színes elefántos rajzzal az elején, mondtam köszi, aztán eltettem valahová. Évekkel később, költözésnél akadt a kezembe, belelapoztam, hát nem szakácskönyv! Jobbnál jobb indiai receptek, mióta vágytam egy ilyenre.
2010.02.14. 12:00
A klasszik dilemma. Adjak vagy ne adjak. Régebben megesett, hogy adtam. Azonban jó pár éve immunis vagyok a kéregetőkre, én is gyűjthetnék, kéregethetnék saját pecóra, de nem teszem. Tetszik ez az én is “adok” egy százast, Te is “adsz” nekem egy százast ergo nullszaldóval kijövünk, kölcsönösen segítettük egymást érvelés.
2010.02.14. 21:42
Pont ma láttam egy fiút, és egy lányt az Andrássy út elején, akik pirosnál kiálltak az autók elé, szépen meghajoltak, aztán zsonglőrködtek buzogánnyal, utána pedig végigkalapozták a sofőröket. Erre azt gondoltam, hogy mennyire rendben van. Nem csak úgy kéregetnek, hanem produkciót nyújtanak. Az utcazenészeket is ugyan ezért szeretem.
2010.02.16. 21:21
amikor nem adok, nekem van lelkiismeret-furdalásom.. viszont más tészta a virágot, meg petrezselyem csokrot áruló nénike, vagy a furulyán játszó srác a nyugatinál.
2010.03.13. 22:37
Nekem valahogy más tészta a krisnások, meg megint más a jótékonyságra gyűjtők, na meg a koldusok. A krisna szerintem magánügy, én nem szoktam adni, mert nincs hozzá közöm. A jótékonyság szerintem kötelesség, kinek-kinek anyagi háttere szerint – szinte mindenkinél van, aki szegényebb, vagy betegebb. Én a képeslapárulókat, meg a mappával támadó “leukémiás gyerekeknek gyűjtünk” figurákat utálom. Egyrészt nem is bízom bennük, meg ha nem ad az ember, akkor tényleg úgy néznek rám, mint egy marék gilisztára, pedig mit tudja ő, hogy kit támogatok és mennyivel egyébként.
A koldusok meg valahogy pillanatnyi hangulat kérdése.