Egy osztálytársam hívott Fülesnek a középiskolában. Neki köszönhetem, hogy harmadik lettem a fiúk által szervezett szépségversenyen. Pontozták az alakot, a frizurát, a szemet, a mosolyt, és ami az erősségem volt, az észt.

Egy osztálytársam hívott Fülesnek a középiskolában. Neki köszönhetem, hogy harmadik lettem a fiúk által szervezett szépségversenyen. Pontozták az alakot, a frizurát, a szemet, a mosolyt, és ami az erősségem volt, az észt. Mindenkitől maximális pontszámot kaptam az okosságra, de ez az egy szempont nem húzott volna ki, ha az a bizonyos fiú éppen nem szerelmes belém, és nem adja meg gondolkodás nélkül minden kategóriában a tíz pontot! Akkor még én is okosnak tartottam magam, ez segített átvészelni kamaszkori sérülékeny időszakomban, hogy kicsi volt a mellem, széles a csípőm, nagy az orrom, apró a szemem, kiállt a fogam, és csak a szemöldököm íve volt tökéletes. (Dehogy hittem volna el akkoriban, hogy a fiatalság magában a sugárzó szépség!)

Kiválasztottam magamnak az egyetemen a programozó matematikus szakot, mint a jövő zálogát, és jól elszórakoztam az első évet. A vizsgaidőszak után kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy én nem a programozásból fogok megélni, és tanulás helyett munkába álltam. Eleinte jó ötletnek tűnt, hogy bekerülök egy irodába, pénzt keresek, és önállósulok. Csakhogy szerény keresetem ahelyett, hogy szabadságot adott volna, gúzsba kötötte a lehetőségeimet. A velem együtt kezdő munkatársaimnak már indulásnál majdnem az én bérem dupláját fizették, mert felsőfokú végzettségük volt. Az önbecsülésem szépen lassan összeomlott. Akkor kellett volna észbe kapnom, és beiratkoznom főiskolára, olyan szakra, amely igazán érdekel! De már két-három évvel lemaradtam a korosztályomtól, és úgy éreztem, hogy öreg vagyok az újrakezdéshez. (A húszas éveim elején!)

Huszonnégy évesen férjhez mentem egy nagyon rendes férfihoz, és gyorsan szültem két gyereket, hogy értelmet adjanak az életemnek, és kitöltsék a bennem tátongó űrt. Hosszú időbe telt, amíg rájöttem, hogy ezt nem teheti meg helyettem se gyerek, se férj.

A férjem szereti a munkáját, szívesen dolgozik akár hétvégén vagy este későn is, különösebb anyagi haszon nélkül. Emiatt sokat bosszankodtam, úgy éreztem, nem törődik velünk eleget, pedig számtalanszor bebizonyította, hogy mindig számíthatunk rá. Még tizenhét év után is meglep néha, hogy milyen együttérző szeretettel igazítja el kamasz lányainkat a nehézségeikben.

Öt év főállású anyaság után elvégeztem egy tanfolyamot, és sikeresen munkát is találtam új szakmámba, de iszonyú szenvedések árán illeszkedtem vissza a mindennapi megfelelés kényszerébe. Elsősorban önmagamtól vártam volna el, hogy nap mint nap tökéletesen végezzem a feladataimat, és ez szinte elviselhetetlen terhet rótt rám. Görcsös igyekezetemben teljesen elvesztettem a realitásérzékem, és munkába menet vágytam rá, hogy elüssön egy autó, csak hogy ne érjek oda…

Számtalan könyvből tanultam önnevelést, pozitív hozzáállást. Elméletből akár doktorálhatnék is, de a gyakorlat… Már nem teszem tönkre a nyaralásaimat azon rágódva, hogy mi vár rám, ha véget ér a szabadság, de egy komolyabb lottónyeremény esetén azonnal felmondanék, és vennék egy kis házat kerttel, ahol elfér egy hintaágy, mert – ez a másik nagy fájdalmam – a panellakásunk sose vált az otthonommá. Belátom, nagyot hibáztam, hogy amikor beköltöztünk, csak tessék-lássék rendezkedtem be, abban a reményben, hogy hamarosan megfelelőbb lakást vehetünk.

 A gyerekeinken kívül büszke vagyok a baráti körünkre, mert felnőttként sikerült annyira összebarátkozni hozzánk hasonló sorsú fiatalokkal, hogy szinte a rokonainkká váltak. Együtt járunk kirándulni, nyaralni, síelni. Hogy boldog vagyok-e? Nem. Felcsipegettem annyi bölcsességet, hogy tudatosan megélem a jó pillanatokat, de hiába áll mellettem egy férj, aki mindenben támogat, hiába az okos lányom, aki országos tanulmányi versenyeken rendre az első helyeken végez, ÉN NEM VAGYOK SIKERES! Itt állok negyvenegy évesen, sose voltam szép, nem lettem okos, és túl öreg vagyok az újrakezdéshez…