Ki ne érezte volna már magát szerencsétlen hülyének egy kudarccal végződött állásinterjú után?! Állásinterjúkra járni legalább olyan kellemes, mint gyökérkezelésre. Természetesen csak abban az esetben, ha az ember éppen munka nélkül van. Mert egyébként kellemes szórakozás lehet az állásinterjú, jókat lehet dumálni. De ha tétje van, akkor marad a gyökérkezelés-feeling.

Hogyan ne készüljünk ki az állásinterjúktól?

Persze szépen fel lehet készülni a nagy eseményre, profi cv-t és motivációs levelet fogalmazni, meg utánaolvasni a cégnek, biflázni a paneleket, de az állásinterjúk nagy része súlyos kudarccal végződik. Természetesen nem mindig ott rögtön, helyben: hanem akkor, amikor az ember hetekig várja – többnyire hiába -,hogy egyáltalán visszahívják, pedig szentül ígérték.
Nem a levegőbe beszélek.

Én körülbelül nyolcvan-száz darab különböző cégnél voltam állásinterjún az elmúlt tíz évben. Egy időben teljesen (érthetően) rácsavarodtam arra, hogy nekem is rendes állás kell, mint általában a rendes embereknek. Kell havi fix, jó közösség, jó céges menza, és kicsi, de otthonos büfé. Jó munkahely, fél egészség, ahogy a régi mondás tartja.

De nem jött össze az állás, az istennek sem. Ötven cégtől, esküszöm, vissza sem hívtak az első beszélgetés után.

A legnagyobb buktám az volt, amikor egy tekintélyes amerikai multinál stratégiai szerepre pályáztam, túljutottam az összes beszélgetésen, feladaton és egy szép napon a fejvadász lelkendezve hívott: téged akarnak! Már csak egy rövid, amerikai képzés van hátra, és találkozás a menedzsmenttel. Legközelebb már a repülőjegy miatt hívlak, gratulálok! – mondta.

Repestem a boldogságtól, és vártam.
Soha többé nem hívott. Nem viccelek. Máig nem értem, mi történt.

James Bond wanted

Mégis, hogy lehet ez? Nyilván nem minden cég ennyire hülye, dehogy. A cég is csak ember, feledékeny is, meg sok is a dolga. De mindenekelőtt csak azt akarja: az ideális munkaerőt.

Ez egyértelműen kiderül az állásajánlatok szövegéből: minden cég olyan charme-os és talpraesett munkaerőt akar, mint James Bond, (de ne csajozzon!) ugyanakkor legyen olyan szívós és ambíciózus, mint Bill Gates, és persze egyben legyen olyan csinos és bájos is, mint Penelope Cruz. Ám ha lehet, még európaibb vonásokkal, mert az egzotikum vonzó ugyan, de nem egy komoly munkahelyen, ahol a céges libidó egyensúlyára ugyanúgy ügyelni kell, mint a cashflow-egyensúlyára.

Egyszóval minden cég szuperhősöket keres, lehetőleg recepciós állásra is.
Az ideális munkaerő kiváló kapcsolatteremtő -és kommunikációs készséggel, kiváló nyelvtudással, kiváló prezentációs és egyéb készségekkel, önállósággal, kreativitással, dinamizmussal, határozottsággal és kis étvággyal van megáldva, mert az átlagos húsz perces ebédidőt hogyan máshogyan lenne képes betartani?
És persze nem árt, ha a munkavállaló tud eredeti nyelven japán haikut szavalni, fejben deriválni, versenyszerűen sétagaloppozni, és mindenekelőtt ne a munkahelyen akarjon kufircolni munkaidőben, legyen neki szent a család.

De csak este hat vagy inkább hét után és szigorúan csak másnap reggel nyolcig, és szeresse a gyerekeket, lehetőleg a másét, mert a jövőt ugye ki másnak is építenénk?! De ha mégis vannak sajátjai, azok legyenek kétévesen önállóak és vírusállóak és a munkavállaló tartsa előttük titokban a céges mobilját és a cég címét is, mert gyerekeknél sosem lehet tudni, képesek beállítani valami mondvacsinált ürüggyel. De természetesen Mikuláskor szívesen látják őket a portán, ahol átvehetik a piros csomagot a harcsabajszú portástól, szépen csendben. Mert a gyerekek ugyan bájosak és egyben a jövő fogyasztói is, de sajnos kiszámíthatatlanok és veszélyesek munkaadói szempontból.

Amennyiben nőként, pláne harminc körül, vagy a fölött, pláne gyerekkel keresünk állást, akkor a fenti elvárásokat nyugodtan szorozzuk meg ezerrel, és akkor már közelítünk a valósághoz.

Vicces kérdések

Ugyanakkor, hogy mégse szorongjuk véresre magunkat, nézhetjük az állásinterjút szórakoztató oldaláról is. Ilyen például az, amikor az embernek egy másik felnőtt, értelmes ember a következő örökzöld kérdést teszi fel, anélkül, hogy elröhögné magát:

Mik a rossz tulajdonságai?
Ezt most komoly?Mondjam el, hogy lusta vagyok, meg feledékeny, például? És halálra stresszelnek a határidők és a beszámolók? A munkahelyi intrika, és a mindenhol létező autokrata főnökök pedig a sikítófrászt hozzák rám?

Most valóban mondjam el mindezt?
Persze, ilyenkor lehet elgondolkodva önostorozásba fogni, vagy maximalistának mondani magunkat, ami igazából itt jó tulajdonság, vagy éppen hencegni is lehet, esetleg hallgatni, mint sült hal a szatyorban. Annyira fog se bejönni, mint halottnak a feles.

A fentiekből világos: ideális munkavállaló nem létezik. Hálásak lehetünk a cégeknek, amiért igényeikből nagylelkűen feladva alkalmaznak egyáltalán bárkit.

Baromarcú tulok wanted

Ugyanakkor érthető, hogy minden cég az ideális munkaerőt keresi. Mi mást keresne? Egy lusta, ambíciótlan, embergyűlölő idiótát? Ki akarna ilyet?
Ám én egyszer, amikor már a századik állásinterjút is lenyomtam, legnagyobb meglepetésemre találtam egy hirdetést, a következő szöveggel:

jó nevű multinacionális cég magyarországi leányvállalata lusta, megbízhatatlan, mizantróp ( embergyűlölő), nyelveket nem beszélő, rosszkedvű, faragatlan alkalmazottat keres, „Kötélidegek” jeligére.

Mivel szerepelt a hirdetésben egy telefonszám is, és már két éve voltam munka nélkül, nem sokat lacafacáztam, már hívtam is. Valamiből élni kell.

- Mi van, csezdmeg?- kérdezte egy nyers férfi hang.

- Ö… feleltem zavartan, mert mindig ideges leszek a megmérettetésektől.

- Kinyögöd végre?! – kérdezte újból, most még érdesebben.

Tudtam, ez nem komoly. Ember így nem beszélhet egy másikkal. Ez csak a teszt része, ki kell bírnom. Ilyen az állásinterjú, meg kell tudnia, kötélből vannak-e az idegeim. És persze nem úgy gondolja igazából. Valószínűleg rendes, családos ember, kis fekete kefebajusszal.

- Én izé, arra a hirdetésre… – folytattam.

- Maga egy baromarcú tulok?

- Ö… igen.- feleltem illedelmesen.

Na ide figyelj, te lusta, megbízhatatlan állat. – folytatta a férfi
- A főnök én vagyok. Értve vagyok? Rohadt sok a meló, és alig fizetünk. Telefonos meló, reklamáció osztály. Le kell rázni a többi hülye barmot, aki kávéfőző meg elcédés tévé miatt telefonálgat.

- Értve?

- Igen.

- Akkor holnap lehet kezdeni.

Ez igazán kedves, köszönöm – mondtam erre.
Itt buktam le: egy igazi baromarcú tulok, aki képes megkárosított, kétségbeesett fogyasztókkal elbánni, az nem használ kéremet, nem kér bocsánatot, és mindenekelőtt: nem köszön meg soha, semmit. A tulokság hivatás. Tanítani alig lehet, születni kell rá.

IGE (N)

Ebből a kis történetből is látszik, hogy állásinterjún egyenesen gondolatolvasónak kellene lennünk ahhoz, hogy eltaláljuk, vajon éppen mivel vágódhatnánk be az adott interjúztatónál. A meghirdetett állástól függően hol az a baj, ha túl kedvesek vagyunk, hol az, ha túl okosak, hol az, hogy ha tartjuk a szemkontaktust ott, ahol éppen szemlesütve szeretik az alkalmazottakat: mindenre úgysem lehet felkészülni.

Nekünk egyetlen feladatunk van: szem előtt tartani azt, hogy nem a mi hibánk, ha nem vesznek fel egy céghez. Irreális elvárásaik vannak, és korlátoltan gondolkodnak. Nem hosszútávon terveznek, nem kinevelni akarnak szakembereket, hanem használni. Nagy különbség.

Amikor nincsen állásunk, feleslegesnek érezzük magunkat és filléres gondjaink vannak, legszívesebben könyörögnénk, hogy engem válasszanak! Ilyenkor minden egyes visszautasítás bemos egyet az önbizalmunknak. Ezért állásinterjún minden kérdésre azt válaszoljuk, amit a jól képzett sales szakemberek (ügynökök) mondanak nekünk, ha ránk akarnak sózni valamit: igen. Igen megoldom, igen megállapodunk, igen megtanulom.

Ha azt kérdezik, tudunk-e fejen állva prezentálni, ebéd helyett nyolcvan fővel konferencia-hívást levezényelni öt nyelven, tudunk-e a hétvégéken céges tréningekre menni Grönlandra, szemünk se rebbenjen: IGEN!

Aztán majd csak lesz valami. És ha mégsem, higgyük el: nem a mi kudarcunk.

© Rácz Zsuzsa

megjelent: Nők lapja Psziché 2010. március (Sanoma Kiadó Zrt.)