Az Olvasó Nő
Nehogy már pont egy ilyen díszszingli beszéljen nekem az anyaságról! – mondhatja most bárki. De kutyából is lesz néha szalonna, díszszingliből is lehet odaadó szülő: én boldog és szerencsés anyukája vagyok egy édes kis kétévesnek.
fotó: Kurucz Árpád – Rácz Zsuzsa a kislányával
A gyerekvállalásról anyáknapján
megjelent: Népszabadság 2010.05.01.
De milyen út vezet idáig? – Az Állítsátok meg Terézanyut! nemrég megjelent folytatásában (Nesze Neked Terézanyu!) éppen erről írok. Arról, hogy egy mai nő – Terézanyu – milyen akadályokat küzd le mind a saját lelkében, mind a külvilágban addig, míg meghozza élete legnagyobb döntését: azt, hogy gyereket vállal.
Ezért mertem venni magamnak a bátorságot, hogy anyák napja kapcsán kérdéseket tegyek fel az anyaságról, remélve, hogy termékeny párbeszédet indíthatok el vele.
Főhősnőm, Terézanyu kérdése – és persze az enyém is – az, hogy a hivatás, a munka, az alkotás szabadságát valóban fel kell-e adni egy nőnek, ha gyereket, családot szeretne?
Mivel jár ma az elköteleződés, a gyerekvállalás? Miben különbözik attól, ahogyan anyáink, apáink köteleződtek el, és ahogyan vállaltak minket?
Mit jelent ma elég jó anyának lenni, mi mellett dönt az, aki gyerekszülés mellett dönt?
„Az anyaság szent” – ezt talán már a kétévesek is tudják, és ez a szentség gyakran akadályoz minket abban, hogy az anyaságot körülvevő számtalan taburól nyíltan beszéljünk.
Például arról, hogy minden, a pályáját, hivatását fontosnak tartó nő szakmai életé ben törést okozhat a szülés. Ma Magyarországon néhány évnyi otthonlét után nagyon nehéz visszakapaszkodni a munkaerőpiacra, mert a kisgyerekes anyákat a munkaadók – tisztelet a kivételnek – nem tartják kívánatos munkaerőnek.
Mi mást jelezne az a tény, hogy átlagosan 17 százalékkal keresnek kevesebb pénzt a nők, még ugyanazon pozícióban is, mint férfi kollégáik, és rátermettségük és végzettségük ellenére alig-alig kerülnek vezetői pozíciókba? (A felső vezetők között 1-3 százalék a nők aránya, a középvezetők mindössze ötöde nő.) Ritkán és nehezen beszélünk arról is, hogy milyen érzés egy munkáját szerető nőnek két, három vagy akár öt éven át otthon lenni? Alig beszélünk arról, hogy micsoda drámai váltás hosszú évek munkahelyi nyüzsgése, pörgése után elfogadni az otthoni, kisgyermekünknek biztonságot nyújtó, de mégiscsak monoton életformát. Milyen érzés a négy fal között 24 órában szolgálatot teljesíteni egy csecsemő, egy kisgyermek mellett, alig találkozva, beszélve felnőtt emberrel, arra várva, hogy a kenyérkereső férj hazaérjen este nyolcra, hullafáradtan.
Pláne úgy létezni a négy fal között, hogy ma már nem él együtt több generáció, mégcsak nem is azonos településen élnek felmenők és lemenők. Ráadásul a harmincas éveinkre tolódik a gyermekek vállalása, így a mai anyák egyre kevésbé számíthatnak nagymamák, nagypapák, nagynénik lelkes felmentő seregére – vagyis még inkább magunkra vagyunk hagyva.
Alig beszélünk arról, hogy mennyire elszigetelődhetnek, magányossá válhatnak a nők a hosszú otthonlét alatt, és mennyire elveszíthetik – kemény munkával megszerzett – szakmai önbizalmukat, hiszen a munka világa egészen másfajta készségeket követel tőlünk – vagy legalábbis ezt hisszük –, mint a gyermek gondozása, nevelése.
De hogyan is beszélnénk ilyen nehezen megfogható dolgokról, mikor alig beszélünk olyan teljesen kézzelfoghatóakról, mint hogy kevés a játszótér, a park, nem biztonságosak a gyalogátkelők, és babakocsival közlekedni a városokban – elsősorban Budapesten – majdhogynem lehetetlen, mert akadálymentesítésnek híre-hamva sincsen…
Arról is nehezen beszélünk, hogy a legtöbben nem azért nem szülünk sok gyereket, mert nem szeretnénk nagy családot, vízilabda-csapatnyi édes lurkót, hanem azért állunk meg a statisztika szerinti 1,3 gyermek világra hozatalánál, mert ma mindkét szülőnek dolgoznia kell ahhoz, hogy viszonylagos anyagi biztonságban legyen a család. És nem igazán beszélünk arról sem, ami pedig könyörtelen tény, hogy az elszegényedés egyik legnagyobb kockázata maga a szülés, és ennek a kockázatnak leginkább a 3 vagy több gyermeket nevelő családok vannak kitéve, illetve a gyermeküket egyedül nevelők…
Nehezen beszélünk arról is, hogy a munkába állás gyerek vagy gyermekek mellett állandó idegörlő zsonglőrködés egy nő számára az idejével, az energiáival, és állandó forrása is a bűntudatnak: a nők többsége élete minden területén tökéleteset szeretne nyújtani, anyaként ugyanúgy, mint munkaerőként, de ehhez nem egy, hanem legalább öt életre lenne szükségünk…
De csak ez az egy van.
És még a gyerekszülés óhatatlan fizikai következményeiről, az állandó kialvatlanságról, a szexualitáshoz való viszonyunk drámai átalakulásáról, a női test gyakran maradandó változásairól, a szülés félelméről és fájdalmairól nem is beszéltünk, mert ha lehet, ezek még inkább hétpecsétes tabuk…
Miközben minden anya átéli őket. De aki ezekről a nehéz és ellentmondásos érzésekről beszél anyaként, könnyen megbélyegzik és leszólják. Ám az anyaság valóban semmi máshoz nem fogható öröme és kiváltsága mellett jó lenne, ha végre nyíltan beszélhetnénk a nehézségeiről is.
Ez elindíthatná végre a közös gondolkodást arról, hogy miképpen támogathatjuk egymást, a nőket, a férfiakat, a családokat, a felnövekvő generációkat abban, hogy Magyarország a jövőben ne a legalacsonyabb termékenységű országok egyike legyen, nem csupán Európa-, hanem világszerte.
Rácz Zsuzsa
2010.05.05. 12:53
Én már pénteken olvastam ezt a publicisztikát nyomtatott formában a Népszabiban,
igaz az én gyerekeim már felnőttek, de azt kell mondjam Zsuzsa ismét beletrafált a közepébe.
2010.05.05. 17:26
40 feletti szülés ma már nem ritka, pl.: Madonna vagy Halle Berry, itthon Jakupcsek Gabriella vagy Szulák Andrea, és hát Rácz Zsuzsa sem 20 éves csitriként szült.
Szerintem az a közös bennük, hogy először karriert építettek, utána vállaltak gyereket. (Jakupcsek kivétel, hiszen van két nagyfia is.)
Fordítva szerintem nem működött volna. Max. úgy, hogy a nagymama meg a babysitter nevelik fel a gyerkőcöket, az meg milyen?….
2010.05.05. 17:43
Kedves Zsuzsa, már megint kimondta amit érzek
Megkönnyebbülés volt ezt olvasni! Azt hittem, hogy ez csak engem (meg a környezetemben lévő kismamák 80%-át) érinti. Két és fél éves kislányommal éldegélünk nagyrészt kettesben, mivel apa reggeltől-estig dolgozik. Zsuzsa minden mondatával tudtam azonosulni, önbizalomhiány, kimerültség, elszigetelődés, naponta érzem ezeknek a súlyát. Csak azért nem csavarodok bele, mert a lányom bearanyozza a napjaimat, ez pedig – a nehézségek ellenére – tényleg a legnagyobb boldogság az életben.
2010.05.05. 20:03
Szerintem vitaindítónak alkalmas a szöveg, de én nagyon sok mindennel nem értek egyet. Például nem csak a családra kell támaszkodni, hanem lehet támasz az iskolai közösség is, ahova a gyerek jár – ilyen pl: a Waldorf – és ha már egy nagy (családokat összefogó) közösséghez tartozik az ember, minden sokkal könnyebb, tapasztalatból mondom. És szerintem rajtunk is eléggé múlik, mikor fognak gyerekeket vállalnia a saját gyerekeink… Ha mi siránkozunk, mit várhatunk majd tőlük?!
2010.05.05. 21:16
Sziasztok,
mindamellett, hogy szerintem is beszélgetni kell mindig mindenről, csupán mert az jó, és mert segít, nem értek egyet azzal, hogy ne esne szó a fent felsoroltakról. Sok szó esik, barátok között is, civil szinten is, rendezvényeken, filmeken, szociológiai tanulmányokban és kerekasztalokon akár.
Nem tudom értelmezni a ‘díszszingli’ kifejezést, ez valami, ami semmi, mindig sokféle ember volt, mindig éltek egyedül emberek, néha többen, néha kevesebben. Nem hiszem, hogy túl kéne misztifikálni akár az egyedüllétet, akár az anyaságot, akár a karriert. Azt pedig pláne nem tudom hova tenni, hogy “a nők többsége élete minden területén tökéleteset szeretne nyújtani, anyaként ugyanúgy, mint munkaerőként, de ehhez nem egy, hanem legalább öt életre lenne szükségünk…”. Melyik nők? Vagy akkor kik nem? Ez annak lehet a hatása, hogy van, aki tényleg elhiszi a reklámok sugallta ’szép, gazdag, mosolygós, felső beosztású családos emberek’ világot. Épp arról van szó, hogy nem kell öt élet, mert nem lehet mindent. Nem lehet mindent. És nem is kell. Aki a mindenre törekszik, az szétforgácsolódik, megkeseredik, és elvész.
2010.05.05. 21:59
Sziasztok,
elolvastam a hozzászólásaitokat. Szerintem nagyon fontos a témafelvetés és érdekesek a reakciók is (pláne a nol-on lévő 70 komment. Lefogadom, hogy a hozzászólok több, mint fele férfi és mellesleg jópáran nem kicsit macsók és / vagy hímsovének, ez süt a kommentekből… nézzétek meg).
Kamilla: egyetértek, hogy az általad felsorolt helyeken (kerekasztal, szociológiai tanulmányok, baráti beszélgetések stb…) szóba kerül a téma, de ezek szerintem túl zárt platformjai a kommunikációnak, ahhoz, hogy valódi társadalmi diskurzus részeivé válhasson ez a több százezer nőt, anyát érintő kérdés.
Aranyanyád: Szerintem Zsuzsa írása nem siránkozás, hanem a legtöbb kismamát érintő kérdés, sőt gyakran probléma. Ráadásul olyan, amiről szerintem keveset beszélünk, illetve nem illik beszélni, mert az siránkozásnak hat.
Azért beszélünk róla keveset, szerintem, mert az anyasághoz / apasághoz kapcsolodó társadalmi konvenciók annyira erősek és annyira erősen determinálják a nemi szerepeket, hogy az azokban való kompetenciák evidens elvárások (társadalmi nyomás). Ezért, az a családfő férfi, aki nem tudja megteremteni a kenyérre valót, ugyanúgy elbukik, mint az az anyuka, aki nem “képes” a gyermek(ek) ellátása mellett a háztartást is vezetni (és persze megértő jó feleség és odaadó szerető is lenni).
A 3 éves gyed-gyes,- ami ettől a héttől kezdve már csak 2 év- még mindig szép a magyar államtól, egyes külföldi gyakorlatokhoz képest különösen. De ez azért is van így, mert a bölcsődei és óvodai férőhelyekre 3-5-szörös a túljelentkezés. Azaz a legtöbb anyuka, ha akar sem tud visszamenni dolgozni, mivel nem tudja “hova tenni” a gyereket…
Azonban az alap probléma szerintem onnan indul, hogy hazánkban a családok kb. 98%-ában csak a két keresős család-modell tud működni, egzisztenciális okokból. Nyugat-Európában az anyukák nagy része részmunkaidőben dolgozik vagy távmunkát végez a gyerek(ek) mellett, nálunk -kicsit sarkítva- azt sem tudják a munkáltatók, hogy mi az….
Most is tetszenek Zsuzsa gondolatai, írása. Szerintem ha majd a pasik is ugyanannyit tanulnak a gyerekkel és ugyanannyit takarítanak, főznek, és a nők ugyanazt a munkabért kapják meg azonos státuszban, mint férfi kollégáik, akkor beszélhetünk emancipációról – szerintem
Ps: Tényleg, Kamilla! A “díszszingli” szerintem önironikus megjegyzés Zsuzsától, én olvastam több helyen, hogy díszszinglinek titulálták, meg szingli- ikonnak- éppen a népszabiban…
2010.05.06. 00:55
Pasiként is egyetértek Rácz Zsuzsa gondolatainak nagy részével. Ha a saját családomra gondolok, mindig elismerem, hogy a feleségem, anyaként végzi a munkamegosztásunk oroszlán részét. Minden tiszteletem a kismamáké, akik saját életüket, szakmai pályájukat félbeszakítva, a gyerek(ek)nek élnek a nap 24 órájában.
Amivel nem értek egyet, szerintem ma Magyarországon kitüntetett megbecsülés, kvázi társadalmi presztízs illeti meg az anyukákat azzal, ahogy azt gender dokinő is írta 3 illetve jelenleg 2 évig gyed és gyes jár a gyermeket vállaló kismamáknak, anyukáknak. Ezen időszak alatt az állam átvállalja a járulék fizetési kötelezettséget (azaz munkaviszonynak számít a gyerekkel otthon töltött időszak is) és ha nem is sok vagy elég pénzt, de fizet havi járandóságot az anyukáknak.
Ez az időszak ismereteim szerint az Egyesül Államokban és nyugat-Európában legtöbb országában is csak 1-3 hónap közötti rövid időszak. Mi ez hanem társadalmi megbecsültség?
2010.05.06. 09:28
Bár nekem még nincs gyerekem, én teljesen egyetértek Zsuzsával. Örülök, hogy ezzel a témával állt elő anyák napján.
A kismamák az egyik “láthatatlan társadalmi” réteg.
Ők ritkán járnak demonstrálni és kerekasztal beszélgetni is, az Ő érdekérvényesítő képességük közelít a nullához. Ők otthon vannak a jövő generációjával és napi 24 órában teljesítenek szolgálatot.
Genderre és eSGé-re: a böcsődei, ovódai férőhely hiány lehet az egyik legnagyobb probléma,
meg az, hogy bár szabad az intézményválasztás, a gyakorlatban, aki a 8. kerületben van az állandó lakcíme annak a gyerekét – ha szerencsés – a 8. kerületbe veszik fel, aki pedig a rózsadombon él, annak a gyerekét – szintén szerencsével és/vagy protekcióval – ugyanazért a költségtérítésért a 2. kerületi zöldövezeti önkoris intézmények veszik fel. Ez milyen? igazságosnak biztos nem hívhatjuk.
Le a kalappal minden kismama és Rácz Zsuzsa (ezért az írásáért is) előtt is.
2010.05.06. 12:52
Zita,
rákerestem, a tárca szerint a 3 éven aluli gyermekek 8 százaléka számára van önkormányzati bölcsődei férőhely. Ez nagyon durva.
Persze vannak magán bölcsődék is, havi 60-80 eFt-ért… és valóban az állandó lakcím szerinti bölcsibe és ovódába veszik fel a gyerekeket, ha felveszik. Egyetértek veled, ez valóban nagyon nem oké.
Azt olvastam, hogy van, aki már várandós korában beíratja a gyereket (az állandó lakcím szerinti) bölcsődébe és még így is sokan be sem kerülnek, mivel 4 éves kortól már nem fogad gyermeket a bölcsi csak az óvoda, oda viszont csak az iskolát megelőző évben kötelező a felvétel, az általad említett állandó lakhely szerinti intézményben.
Rossz hasonlattal olyan ez, mint az országútjaink és a kátyúzás esete. Azaz inkább fizetnek a kismamáknak valami aprópénzt havonta, ahelyett, hogy bölcsődei helyek számát bővítenék, vagy ha úgy tetszik inkább toldozzák-foldozzák az úthálózatot, ahelyett, hogy egyszer tisztességesen megcsinálnák és így kerül a kevés sokkal többe közép és hosszútávon.
2010.05.06. 18:58
Én nem értek egyet sem RZs-vel, sem a hozzászólók többségével,
szerintem aki felnőttként – azaz felelősen – vállal gyermeket, az tudja,
hogy ez mivel jár (valóban gyakran évekig tartó kialvatlanság, elszigetelődés,
szakmai pálya félbeszakítása), így emiatt utólag nyavalyogni, hát…. nem túl elegáns.
egy gyakorló 2 gyermekes apuka
2010.05.06. 19:55
gender dokinő: bírom a kommentjeidet és az alaposságodat, ez a 8% tényleg nagyon kemény…
Indán: Kedves apuka, tiszteletbe tartva az álláspontodat csak annyit kérdeznék, hogy amikor az első csemetét vártátok – felnőttként és felelősen – Te és a párod is pontosan tudtátok, hogy mi vár rátok? és az milyen lesz 3-6-12-24 hónap múlva? Bevallom én próbáltam elképzelni, de nem sikerült, igaz az én kislányom nagyon rossz alvó volt, 2 éves koráig alig aludt át éjszakát.
(Rácz Zsuzsa Terézanyu 2-jében szereplő Indián tuti másképp gondolkodik erről
)
Amúgy szerintem baromira nem mindegy, hogy van-e nagyszülő elérhető közelségben vagy pénz babycsőszre…
2010.05.07. 08:15
Marcsi
)
2010.05.08. 00:37
Sziasztok,
nem is tudom így a végére jutva, hogy mire is írjak hirtelen, de leginkább talán az ütötte meg a szememet (?), amit Zita írt, hogy “A kismamák az egyik “láthatatlan társadalmi” réteg.” Nem is értem, hogy mire gondolsz, milyen szempontból kéne láthatónak lenniük? Honnan is tudhatnánk, hogy járnak-e demonstrálni akár? (Nekem mondjuk az ismerőseim nagy része – engem is beleértve – utálja a kismama kifejezést, de ez most mindegy is.) Az, aki gyereket szül ugyanúgy állampolgár, vidéki, vagy fővárosi, alkalmazott, vagy munkanélküli, vagy vállalkozó, képzett, vagy képzetlen, autós, vagy gyalogos, vagy biciklista, csökkent munkaképességű, vagy nem, kisebbséghez tartozó, vagy bevándorló, vagy nem, házas, vagy nem, vallásos, vagy nem, hetero-, vagy homoszexuális, stb., stb. Milyen szempontból kéne nekik külön ‘látszani’ a társadalomban? Azt gondolom, hogy ha a többi meglévő szempontból rendben lennének a dolgok, akkor fel sem merülne, hogy külön érdekképvislet kell a kismamáknak (akikről sosem tudom biztosan, hogy kik).
Teljesen egyetértek eSGével, hogy magas az anyaság társadalmi presztízse, abszolút az. Erről kérdezzétek csak azokat, akiknek még nincs, vagy (horribile dictu!) egyáltalán nincs, őnekik inkább járna támogatás.
2010.05.10. 21:02
Én nagyon is egyetértek Rácz Zsuzsával abban, hogy a mai családoknak rengeteg szempontból más a gyerekvállalás, mint eleinknek. Én abban látom a legnagyobb különbséget, hogy ma van választás, még akkor is, ha továbbra is furcsállják, ha egy nő nem megy férjhez, vagy egy párnak nincs gyereke. Ha viszont van választás, akkor van rossz döntés is, meg vacillálás, bizonytalanság, ráadásul olyan területen, ahol életbevágó, hogy ki mit dönt. Ezért is kell beszélni róla, hogy közösséget érezhessenek egymással a hasonló helyzetben lévő emberek, az mindig segít.
2010.05.16. 22:31
Heló,
kíváncsi vagyok a véleményetekre az alábbi dologgal kapcsolatban:
A minap az egyik órámon arról beszélgettünk éppen, hogy ki mit csinál a hétvégén, és az egyik 18 éves vagány lány azt mondta, hogy mostantól ő főz szombatonként. Kérdezték a többiek, hogy így szeret-e főzni, mire mondta, hogy nem, nem is tud, de meg szeretne tanulni, hogy majd főzhessen a férjének. Erre a többiek elkezdték lehurrogni, hogy hú de maradi, én viszont azt gondoltam, hogy igen, hajrá, tanuljon csak meg, hogy tudjon a családjának főzni, ha lesz.
Most akkor én maradi vagyok és alulemancipált???
2010.05.19. 21:40
Terka,
nekem úgy tűnik, hogy ezen az emancipáció – feminizmus téren is nagyon nagy kavarodás van az emberek fejében, mint annyi másban. Könnyen átbillennek a ló túl oldalára, pláne ha együtt van sok lány, kicsit falkaszellem, meg girl power. Nyilván senkinek sincs igazából baja az ételek elkészítésével, csak sarkosan gondolkodnak, és rögtön kis kötényben, 50-es évek amerikai film-szerűen képzelik el a helyzetet, szívem, kész a vacsora, minden áldott este.
2010.05.27. 20:25
szerintem azzal nincs semmi baj, ha egy nő főz a férjének/pasijának/családjának. Fordítva is teljesen oké amikor a pasi gondoskodik a párjáról. végül is arról van szó, hogy ’szeretlek, törődök veled és gondoskodok Rólad’.
2010.05.30. 05:53
Nagyon jó kifejezés a rejtőzködő réteg. Van már képviseletük, az a bizonyos kerekasztal. Egyre erősebb lesz, érdemes odafigyelni és érdemes csatlakozni hozzájuk. Egy 3 hónapos és egy 2 éves és 3 hónapos kislánnyl vagyok itthon, egy karrieren túl, közel a 40-hez. A nagyobbik koptatja a CSANA-t és a pénztárcánkat, merthogy rendkívül kommunikatív, imádja a közösséget, de nem veszik fel bölcsibe. Így heti kétszer mehet. És az havi 30 (netto!!!). Amiért nekiduráltam magam a regisztrációnak: meg fogom venni a könyvet és belepasszírozom az időmbe az elolvasását, mert rólam szól. És még vagy 3 millió nőről, anyukáról. És mert, engem is felállítottak, segítséget kérve. A 3 hónapos gyermekem mellől. Mert sok-sok anyuka szenvedélybeteg, kontrollvesztő lett. A rózsaszínnak hitt köd mögül. fórumoznak, közösségi portáloznak, borozgatnak, chatelnek. Feszültek, idegesek a fent vázolt körülményektől. Attól, hogy tanultak, pörögtek, diplomákat szereztek és kihúzták őket a falból. Tartóselemre téve. De az kezd lemerülni, mert nincs hol feltölteni. És igen-igen, a lelkiismeret furdalás…nem lehet 24 órában kiborult kajapacákat törölgetni, logikozni és homokozni. A szomszéd anyukát hallgatni. És kerülni a tükröket. Még szülés előtt kiengedtem egy szellemet a palackból: interjúztam skyp-on, személyesen, hogy meséljenek erről a “szégyellnivaló”, megalázó kontrollvesztésről. Hogy milyen reakciókat is kap szegény gyerek (amit csak ketten tudnak…még). És rámzúdult az árvíz. Mert ezek az anyukák elkezdtek mesélni. Minden csatornán…Aztán elmentem szülni. És most csoportozunk hamarosan. Heti 1-2-szer. Mert nagyon nincsenek adaptálva a körülmények, a jogi szabályozások, az apukák, az anyukák a megváltozott korhoz és viszonyokhoz. Anyáink anyukái, nagymamák még dolgoznak. Vagy élvezik a nyugdíjas korukat. Nem fejkendős nagyik.
Minden ambíciózus, karriert építő, épített anyukának tiszteletem. És törvénythozó, dumagép apukáknak szerény üzenetem…