Az Olvasó Nő

Nem félünk a vámpírtól – A Twilight saga világa

Szerző: Jász Veronika

Senki sem fél a szexi vámpírtól, hiszen az köztudottan nem esz meg, csak megkóstol. Sőt, valljuk be, néha titkon még vágyunk is rá, hogy belénk mélyessze vágykeltő szemfogait. Nem hiába ő a horror mesék egyik toplistás szereplője a századforduló óta. Mi van azonban, ha olyan vámpírral kerülünk össze, amelyiknek esze ágában sincs végezni velünk, sőt emberi érzelmekre is képes? Mindezt kalandos szerelmi történetbe ágyazva találjuk Stephenie Meyer regényében. Az Alkonyat világa mindenkit behálóz.

Nem is olyan földöntúliak azok a vágyak

Él valahol Amerika közepén egy átlagos, háromgyerekes amerikai háziasszony, aki látszólag csak abban különbözik társaitól, hogy a mormon egyház szigorú szabályai szerint éli életét. Mégis több, mint lelkes egyháztag és családanya: Alkonyat(2006) című, nagysikerű bestsellerének köszönhetően ma már világszerte ismerik a nevét. Stephenie Meyer nem sok vámpírt látott életében, ám egy éjjel álmában jelent meg neki jövendő regényének két főhőse, akik egyike történetesen vámpír volt. A párt ellenállhatatlan szerelem kötötte össze, és vérszívó fiú tantaloszi kínokkal küszködött, hiszen szerelmének vére ínycsiklandozóbb volt számára minden másnál. A másik szereplő átlagos, elhanyagolt amerikai tini lány, akit a regényben Bella Swan-nak hívnak. Elvált szülei közt ingázik, és kellőképp különc és zárkózott ahhoz, hogy kapcsolata lehessen a transzcendenssel. Ez eddig mind szép és jó, de vajon győzedelmeskedhet-e a földöntúli szerelem a vámpír gyilkos ösztönei fölött? Coppola Draculája már kivívta e témában közönsége elismerését, amikor halhatatlanság leplében egy világi leányzó iránt ébred gyengéd érzelmekre.

Stephenie Meyer Alkonyat című könyve azonban azzal alkot újszerűt, hogy mellőzi könyve lapjairól a vérben tocsogó, horrorisztikus jelleget, ezzel befogadhatóvá teszi művét szinte minden korosztály számára. Edward Cullen, a százéves vámpírsrác épp azzal hódítja meg női olvasóközönségét, hogy családjához hasonlóan képes önfegyelemre, és nem fogyaszt embervért – állati vérrel táplálkozik. Persze Meyer könyve nem lenne teljes, ha nem bukkannának fel a „rossz” vámpírok is, akik mellőzve mindenféle erkölcsi megfontolást, gátlástalanul Bella nyomába erednek. Bár vitatott, hogy a történet szex-mentes jellege Stephenie vallási meggyőződését tükrözi-e, az azonban biztos, hogy a vérszomjas szadista vámpír, James alakjába az írónő jó adag elfojtott szexuális agressziót rejt. Edward tudja, ha szex közben elengedné vérszívó ösztöneit, az könnyedén szerelme halálához vezetne. Meyer szigorú erkölcstana minden lányos anyának megnyugtatásul szolgálhat. Külön honlapja is van a Twilight mama-közönségnek. Az ifjú olvasóközönség pedig három vaskos köteten át drukkolhat a párnak, mikor engednek végre vágyaiknak. Azonban nem a testi szerelem ábrázolása az egyedüli, amivel Steph regénye elüt az átlagostól.

Veszélyes férfiak? Szerethetünk-e egyszerre kettőt?

Stephenie válasza az utóbbi kérdésre határozottan igen, és nemcsak mormon vallása miatt. Az írónő sejteti, hogy létezhet többférjűség is. Egyháza már rég eltörölte ugyan a többnejűséget, ám az Alkonyat folytatásában, az Újholdban (2007) Bella mégis egyszerre két férfihoz kötődik. Miután Edward saját vámpír-létét túl veszélyesnek tartja, inkább szakít a lánnyal, aki ezek után Jacob Black, az indián fiú társaságával vigasztalódik. Jacobról azonban kiderül, hogy vérfarkas, így barátsága legalább olyan veszélyeket rejt, mint Edward szerelme egykor. Mégis épp ez teszi borzongatóvá kettőjük kapcsolatát, és a lány hamarosan egy kalandos szerelmi háromszögben találja magát. Létezhet-e olyan szerelem, ami száz százalékosan biztonságos?

Csábító halhatatlanság

A saga utolsó magyarul megjelent kötete, a Napfogyatkozás(2008) feltette a kreatív írónő eddigi sikereire a koronát. Rengetegen voltak kíváncsiak, vajon Bella Swan vámpírrá változik-e a kötet végén. Úgy tűnik, a válaszra várni kell a júniusig, akkor jelenik meg ugyanis nálunk is a befejező kötet. Nem nehéz megérteni Bellát, hogy a jóképű, vonzó vámpírsráccal szeretne lenni az örökkévalóságig, még ha a házasság gondolatától ódzkodik is. Bár Stephenie házasságeszménye mormonságából adódóan túl szigorúnak tűnhet, mégis sok amerikai szülő talán épp ettől adja nagyobb megnyugvással csemetéje kezébe a könyvet: legalább innen jót tanul a gyerek! Az már más kérdés, mennyire etikus saját vallásunkat hirdetni regényünk lapjain. Különösen, ha az például a feleség férjnek való feltétlen engedelmességéről szól, melyhez sok autonóm hölgynek lenne pár szép szava.

Ennek ellenére úgy tűnik, rengetegen rajonganak Meyer írásáért, és írhat valaki világhírű vámpíros könyvet úgy, hogy közben alig tud valamit Drakula grófról. Így válhatott a Twilight saga az önbizalom-hiányos kislány és a dekandens vámpírfiú fejlődésregényévé. Stephenie Meyer sosem álmodhatott volna igazabbat.

Mit tud ez a nő?

2009-ben felkerült a világranglista igen előkelő 6. helyére, megelőzve ezzel nem kisebb nagyságot, mint Henning Mankellt, a svéd krimi professzorát.

Első regénye alapján tud krimit írni.
A Jéghercegnő egy festői svéd kisvárosban játszódik: holtan találnak egy gyönyörű, fiatal nőt. A körülmények öngyilkosságra utalnak, de gyorsan kiderül, hogy szó sincs róla: meggyilkolták. A nyomozást és a nyomozás krónikáját egy bizonyos Erica Falck indítja el, aki nem mellesleg író (svéd írónőkről ír monográfiákat, például Selma Lagerlöf-ről) és nem mellesleg az áldozat, Alex a legjobb gyermekkori pajtása volt.

A kisváros – Fjallbacka – életét alaposan felforgatja a bűneset, és egyre terebélyesedik azoknak a köre, akiknek rejtegetnivalójuk és indítékuk is lehet a gyilkosságra… Läckberg bevált toposszal dolgozik: senki nem az, akinek látszik, és a hóborította idilli kisváros maga a fertő.

“Erica hazaindult. A hegy védelmében megbújó Fjallbackára gondolt. Nyáron úgy nyüzsgött a környék, mint egy hangyaboly. Most békés csend honolt a kisvárosban, mintha téli álmot aludna. De azt is tudta, hogy ez a béke csak látszólagos. A felszín alatt ugyannyi gonoszság lakozott, mint bármely más emberlakta helyen. Gyűlölet, irigység, kapzsiság és bosszúvágy, letakarva olyan mondatokkal, mint mit szólnának az emberek?”

A legtöbb krimi arra játszik, hogy olvasójaként az alapértékekbe vetett bizalmad inogjon meg, és mindenkire gyanakodj, aki él és mozog. Ezt teszi Erica, az író is, aki unja a monográfia- írást, viszont mindig is szeretett volna izgalmasan élni és írni, úgyhogy beleveti magát a gyilkos utáni nyomozásba.
Az író alakjában nem nehéz felfedezni magát Camilla Läckberget, aki saját bevallása szerint sokáig dédelgette az íróvá válás álmát, ráadásul ebben a nagyon is létező svéd kisvárosban, Fjallbackában nőtt fel.

A szingli nyomoz

Az írónő Erica szingli, ahogyan mondani szokás BJ óta, és íróként nagy inspirálója a Helen Fielding kreálta Bridget Jones. Márpedig ha valaki szingli, akkor előbb- utóbb fel kell bukkannia mellette egy férfinak. Mit tesz isten, egy újabb gyermekkori barát tűnik fel a színen, aki történetesen nyomozó, bizonyos Patrik Hedström.

Patrik hogy, hogy nem, már a gimi óta reménytelenül szerelmes Ericába és most ismét csapni kezdi neki a szelet: a csábítás része az is, hogy bevonja a nyomozásba.

Vagyis – akárcsak Larsson esetében – itt is felfedezhető a könyv a könyvben jelenség – hiszen Ericának feltett szándéka, hogy regényt írjon meggyilkolt barátnőjéről, és szorgosan gyűjti az anyagot hozzá, amelyben segít neki a nyomozó- udvarló Hedström is.

Több legyet egy csapásra: bizonyos értelemben magát a nyomozást, a történetet, és így Patrik Hedströmöt is maga az írónő, (aki a szerző alteregója, tehát írónő az írónőben) Erica találja ki, és ugyan szép lassan átengedi a főszerepet Patrik hadnagynak, ahogyan haladunk előre kettejük love storyjában, de akinek szeme van, az láthatja, hogy itt bizony a (z író) nő a főnök.

Végigvonul a könyvön ez a játékos kettőség, hogy vajon létezik-e egyáltalán Patrik, vagy csak a szingli írónő fantáziál magának egy nemeslelkű, feddhetetlen, vonzó bűnüldözőt?

Párban szép a bűn(üld)özés

A nyomozó páros rendkívül vonzó recept egy író számára: a kettejük között formálódó viszony éppolyan izgalmas lehet, mint az ügy, amelyben nyomoznak. Sistereghet a levegő az erotikától, ráadásként a bűnügy fordulatai sodorhatják őket olyan helyzetekbe, ahol meg kell menteniük egymást, feláldozniuk egymásért kapcsolatokat – kimerítetheteten tárháza a nyomozók nő-férfi párosa a regényes fordulatoknak.

Ezekből a lehetőségekből első könyvében még keveset használ ki Camilla Läckberg: kicsit jókislányos, tartózkodó, bár van benne egy olyan lélegzetelállítóan naturális és hétköznapi szexjelenet, ami egészen szokatlan egy krimiben.

Lackberg hétköznapi hősökkel dolgozik, az égvilágon semmi különleges nincsen bennük, lehetnél te is, de én is. Mindenki azonosulhat, aki elég jó embernek tartja magát, Läckberg hősei ugyanis nem ellentmondásosak: színtisztán jó emberek. Náluk jóval életszerűbb kettőst teremt amerikai kollégája, nagy kedvencem, Dennis Lehane. (Viharsziget című zseniális krimijéből most csinált méltó filmet Scorsese mester.) Dennis Lehane nyomozó-páros regényeinek (Egy pohárral háború előtt, Sötétség, fogd meg a kezem, Megszentelt életek) bostoni magánkopó- párosa, Patrick Kenzie és Angie Gennaro a műfaj nagy klasszikusai, de ugyanígy klasszikus Janet Evanovich Stephanie Plumja és Morelli felügyelője, vagy hogy itthon maradjunk: Vavyan Fable halhatatlan Halkirálynő sorozatának Denisa Wry-ja és az ő Mogorvája. Ők tudják azt is, ami sajnos egyelőre hiányzik Läckberg figuáiból: hogy a humor, az erotika és a bűn kéz a kézben járnak, ha férfi- női párost alkot az ember…

Az állatorvosi lovat is lelövi, ugye?

Ezzel a hiányérzettel együtt le vannak ütve a lecsapnivaló legyek a svéd írónőnél: a love story van olyan izgalmas mint a nyomozás, és természetesen a nyomozás is egy szerfelett szerteágazó love-story titkai körül zajlik. Camilla Läckberg betartja az alapszabályt, hogy senki nem lehet az, akinek látszik. Kivéve Ericát és Patrickot. A vérfertőzéstől kezdve a pedofílián át a gyilkosságig mindenre van példa és minden bűntettnek akad gazdája ebben a bájos kisvárosban.

Kissé olyan érzésem volt, hogy elszaladt az írónővel a szekér: állatorvosi lóként kezd viselkedni a svéd társadalom példamutató egysége, a kisváros, mert minden létező bűnt elkövetnek lakói. Kevesebb talán több lett volna, de én vagyok az utolsó, aki kezdő írót kárhoztatna melléfogásaiért.

Ezzel a halmozással együtt mégis sikerül fenntartania a feszültséget egészen a regény végéig, és az utolsó néhány oldalra olyan leleplezést rittyent, hogy Agatha Christie is egészen biztosan elismerően füttyentene olvastán.

Egy idézetecske, ízelítőül:
“- És ön most mit érez? Annak tudatában, hogy a bátyja pedofil volt, az anyja pedig tudott róla és fedezte őt?”-

A Jéghercegnő folytatásaiban – három újabb kötet született már, de nálunk még nem jelentek meg – tovább kísérhetjük, bűnesetekkel fűszerezve Erica és Patrick kettősét. Jól bevált recept, átlagéletet élő átlagemberek – akikkel könnyedén lehet azonosulni – nyomoznak bűnbe esett embertársaik után, egy kisváros közösségében. Bevált recept, de Läckberg mégis felvillant valami szokatlant : erős szociális érzékenységet. Nyomorult figurái – alkoholista, perverz, hatalom- mániás, társfüggő, szadista, pedofil, zsarnok – megdöbbentően élethű és jól kidolgozott figurák. (Mankell-lel rokon ez a vonás.) Ráadásul egy klasszikus családon belüli erőszak folyamatát is ábrázolja szokatlanul hiteles, érzékeny, naturális módon. Mindez sokat emel a mű értékén, mert ilyen a tabutémákról nők nagyon ritkán írnak, krimiben alig.

Dennis Lehane, Janet Evanovich és Vavyan Fable nyomozó párosai, – elsősorban humoruk és a zseniális karakterek miatt – nekem inkább bejönnek ebben a műfajban, de ezzel együtt rendben van a svéd csaj. Szemtelenül fiatal, nagyon dögös, és ambíciózus: imád írni. Sokra vitte máris, de még többre fogja: lehet egy női Henning Mankel akár, idővel.

Rácz Zsuzsa

Miért nem lehet letenni a Millennium Trilógiát?

Szerző: Vajda Éva

A könyvet én sem tudtam letenni: a gyerekem alig valamivel múlt három hónapos, amikor megvettem, és úgy faltam egyik kötetet a másik után hajnali 3-ig, hogy közben tudtam, mire elaludnék, kelhetek is fel szoptatni. S mégis: képtelen voltam abbahagyni, csak még egy kicsit, gondoltam magamban, és tovább olvastam. Egészen addig, amíg egyszer csak vége nem lett.

Amíg még tartott a könyv, majd azután is, hogy befejeztem, próbáltam rájönni, mivel hatott rám így. Könnyű lenne azt írnom, hogy azzal, hogy egy oknyomozó újságíró az egyik főhőse. De azokra is így hatott, akik nem azok: más szakmában dolgozó barátaimtól is hallottam, hogy nem tudták letenni a könyvet. Hát akkor mivel?

Stieg Larsson nagyon jól ír

Egyrészt Stieg Larsson nagyon jól ír, másrészt tökéletes mesemondó. Egyrészről beletrafált, ha szabad így fogalmaznom, a mai nyugati ember lelkébe azzal, hogy olyan témák köré fűzte fel a történetet, amelyek szexisek; másrészről van benne minden, ami a gyermeki lelkünknek kell, jó és gonosz harca, amiből olvasás közben végig tudjuk, hogy a jó kerül ki győztesen. Amikor kézbe vettem a könyvet, a sok erőszakkal és konfliktussal megfűszerezett történetet olvasva mégis egy furcsa biztonságérzet kerített hatalmába: biztonságban éreztem magam egyfelől, hiszen tudtam, hogy jó és izgalmas pillanataim lesznek a könyvet olvasva, másrészt azt is tudtam, hogy a hőseim épp bőrrel megússzák az összes, hétköznapinak nem nevezhető megpróbáltatást. Ennyiben tehát Larsson is „rózsaszín” szemüveget viselt, és garantálta hőseinek a jobb sorsot, amiről mindannyian azt gondoljuk, hogy megérdemeljük. Ráadásul kissé hihetetlen figurái olyan alapértékeket képviselnek, és védenek, amelyek ősidők óta fontosak az embereknek, s a polgári demokráciák alapkövei, legalábbis papíron. Mivel a mi a demokráciánk fiatal is, gyengécske is, s ráadásul közös történelmi tapasztalatunk, hogy az igazság általában nem győz, hanem elbukik, sőt, az igazság legtöbbször még csak nem is egyértelmű, hanem nézőpont kérdése, aszerint változik, hogy ki és honnan nézi; persze, hogy jó volt olvasni egy olyan könyvet, amelyben az igazságnak vannak szövetségesei. Amiben vannak olyan újságírók, ügyészek, rendőrnyomozók, de akár még gyártulajdonosok is, akik ha nem is mindig teljesen önérdek nélkül, de hajlandóak kiállni a gyengébbek, az elesettek mellett, és akkor is feltárni a valóságot, ha az konfliktusokkal jár, netán egzisztenciális kockázatokkal. Mivel a világnak ezen a részén, ahol mi élünk, ez a magatartás nem túl gyakori, s ha valaki mégis így viselkedik, rendszerint elbukik, egészen természetes, hogy üdítő olvasni egy olyan valóságosnak tűnő történetet, amiben jól is ki lehet jönni az ilyen helyzetekből. Még ha nehézségek árán is, de hát ez a minimum.

Larsson jól megtanulta azt az újságírói alapvetést

Larsson jól megtanulta azt az újságírói alapvetést, amit mifelénk nem szoktak tudni: a jól megírt hír olyan, mint egy dráma, jól megírt hír vagy riport ugyanis csak az lehet, amiben van konfliktus. Az a történet pedig, amelyben hatalom és politika, pénz és üzlet, bűn és bűnüldözés, szerelem és szex, szellemi párbajozás és fizikai erőszak egyaránt szerepel, ráadásul mindez együtt, igazán bővelkedik konfliktusokban. Mindez megfűszerezve nem szokványos módon olyan „slágertémákkal”, mint a nők elleni, illetve a családon belüli erőszak, határokon átnyúló szervezett bűnözés a prosztó lánykereskedelemtől és embercsempészettől elkezdve egészen a számítógépes bűnözésig; amiben szerepel kiöregedett egykori szovjet kém és korrupt kormányzati tisztviselők, ráadásul a főhősök dugnak, néha pedig még szerelembe is esnek, biztos receptnek tűnik a sikerhez.

Larsson saját magát írta meg

Larsson saját magát írta meg, kellő fantáziával megfűszerezve, írja Rácz Zsuzsa, s alighanem igaza van. Az oknyomozó újságírók – akiknek a munkája cseppet sem olyan izgalmas a mindennapokban, mint a regényben, s rengeteg sziszifuszi és cseppet sem látványos feladatot kell elvégezniük, mire összeáll egy-egy érdekes sztori – a világon mindenütt frusztráltak, mert a bűn, a korrupció és az emberi gonoszság nem tűnik el egy csapásra csak azért, mert egy kiváló újságíró megírja az eseményeket. Ennél már csak az a frusztrálóbb, ha az írásnak nincs következménye, vagy nem a kívánt hatást érjük el vele. Magyarországon mindkettőre számos példa van: én magam azon szerencsések közé tartozom, akinek a cikkei gyakoroltak valamifajta hatást, igaz, sokszor nem azt, ami az igazságérzetünk szerint következett volna a feltárt tényekből, összefüggésekből, s általában rám is volt hatásuk különböző jogi eljárások vagy éppen kirúgások formájában. De Svédország sem tökéletes, még ha nekem úgy is tűnik, hogy a társadalom alrendszerei jobban működnek, mint idehaza. Ott ugyanis nem csak a regényekben nyerik el a bűnösök a jól megérdemelt büntetésüket, hanem a valós életben is, s nem csak ideig-óráig, mint nálunk, hanem kicsit tartósabban is. Ennyiben Larsson könyve nem mese: azok a rendőrök, akik a teljesen valószerűtlen hősnő, Lisbeth Salander változatát elhiszik, és addig mennek, amíg ki nem derül, hogy a lány ártatlan az ellene felhozott vádak többségében, nem veszítik el az állásukat. (Bár a hackeléssel szerzett lopott milliók esete Lisbethnél is btk-s tétel volna, ha rájönnének, hogy mit tett, még akkor is, ha egy „csúnya bácsitól” lopta. De hát ő egy női Robin Hood utánérzés, és nem bukik le. Ennyit elnézhetünk Larssonnak.) Azok veszítik el az állásukat, akik nem megalapozottan vádolták. Meg azok, akik harmadik világbeli gyermekeket kizsákmányolva szerezték a vagyonukat. S még sorolhatnánk a regénybeli példákat, amikre az életben is van példa. Míg nálunk a legnagyobb adócsalók, privatizálók, és ügyeskedők viszik a legtöbbre, még az is előfordulhat és nem csak a mesében, hogy akár miniszterelnök is lesz belőlük.

Mi lehet Larsson történetéből az igazság?

S hogy mi lehet Larsson történetéből az igazság? Biztosan sok-sok részelem igaz történetekből való, de ő ezeket úgy gyúrta egybe, hogy a végén minden egybevágjon: oknyomozó újságíróként sokszor az a legnehezebb, hogy egyértelmű bizonyítékokkal álljon elő az ember, ráadásul a „gonoszoknak” is van saját változatuk, és egy újságírónak kötelessége minden oldalt megszólaltatni. Larsson szerintem inkább afeletti frusztrációját írta ki ebben a mesében, hogy sokszor nem lehet újságírói eszközökkel minden kétséget kizáróan bizonyítani egy-egy sötét ügyet, mert mondjuk az áldozatnak nincsen hang- és képfelvétele arról, amikor a gyámjául kirendelt védőügyvéd megerőszakolja, ráadásul tanú sincs, és az ügyvédet is megvédik majd a szomszédai, mondván, hogy ő egy rendes polgár. (Ha pedig véletlenül akkora mákja van az embernek, hogy van egy ilyen felvétel, akkor valaki biztosan lesz, aki elkezdi mondani, hogy a felvétel manipulált. Legalábbis Magyarországon, ahol a koncepciós perek nagy történelmi múltra tekintenek vissza.) Ebben a történetben viszont előbb-utóbb minden a helyére kerül, s közben még nagyon jól szórakozunk is. A végén pedig azzal a jól eső érzéssel tesszük le a könyvet, hogy mégis csak van remény, a gonoszok megbűnhődtek, a jók pedig elnyerték méltó jutalmukat. S hogy Larsson még sem Hollywoodból jött, az azt mutatja a legjobban, hogy két főhőse a harmadik rész végén nem egymás karjaiban találják meg a feloldozást. Bár azzal, hogy Lisbeth Salander kitárja az ajtót Mikeal Blomkvist előtt és a trilógia véget ér anélkül, hogy megtudnánk, mi történik, miután becsukták az ajtót maguk mögött, Larsson végül is a történet ilyen irányú befejezését a fantáziánkra bízza. Lehet, hogy szerepelt a tervei között, hogy a következő regényében elvarrja ezt a szálat is, s mi olvasóként csak sajnálhatjuk, hogy már nem tudjuk meg soha, hogyan ért volna véget ez a történet az ő tollából.

A tetkós lány, aki túlélte, és a férfi, aki nem

15 évet tölt életveszélyes fenyegetések árnyékában, majd nekiül megírni a Trilógiát – amelyben ugyanazokat a társadalmi problémákat dolgozza fel, amelyeket oknyomozó újságíróként is: gazdasági és politikai bűntények, korrupció, hatalmi összefonódások. Majd a Trilógia megjelenése előtt néhány hónappal egy gyors szívroham végez vele. A Trilógia gyakorlatilag a szellemi, spirituális végrendelete: regényes kivonata tényfeltáró életművének. Bizonyos értelemben olyan, mint egy tankönyv.

A tényfeltáró újságírás – a kétévesek is tudják – az újságírás csúcsa.

Ebben a műfajban nincs helye másnak, csak bizonyítékokkal alátámasztott tényeknek.
A jól működő demokráciában a sajtó a negyedik hatalmi ágat képviseli, (a törvényhozói, végrehajtói, és a bírói ág mellett) és feladata nem kevesebb, mint a hatalommal való visszaélés bármely formájának leleplezése a demokrácia védelme érdekében. Magyarországon is létezik már e műfaj, úttörőinek: Vajda Évának, Ószabó Attilának, Mong Attilának, Kóczián Péternek, Weyer Balázsnak köszönhetően. (Az ártatlanok kora, Tényfeltúrás c. művek és a Mérleg utca nyelve c. riportsorozat)

A tényfeltáró újságírók a demokrácia őrkutyái, ahogyan angolul nevezik őket. Egy ilyen megátalkodott watchdog, Mikael Blomkvist az egyik főszereplője a Trilógiának, akárcsak Stieg Larsson volt a svéd közéletnek.
Ha én történetesen újságírást tanítanék, Larsson Trilógiáját könyvről – könyvre végigvenném a diákjaimmal: mindhárom történet önmagában is egy- egy tanmese a demokrácia működéséről és annak csapdáiról, továbbá a sajtó – az újságíró – felelősségéről.

Könyvek a könyvekben

Csupán a vak nem látja, hogy kellő fantáziával ugyan, de Stieg Larsson saját magát dolgozta át regényhőssé: Mikael – Kalle – Blomkvist a Trilógia egyik főszereplője vérbeli őrkutya. Blomkvist oknyomoz a Millenium című saját lapjában, (Larsson maga alapította lapja a máig létező Expo) leleplez és felgöngyölít, sőt: hatalmas társadalmi vihart kavaró bestsellereket ír leleplezéseiről. Ám mivel ez nagyon sokaknak nem érdeke, minduntalan irdatlan nehézségekbe ütközik, sőt: életére törnek.
A nehézségeken a másik főszereplő, Lisbeth Salander, a világbajnok hacker és bájos szociopata – a címadó tetkós lány – segíti át, szövetségesekké válnak. (Mindkét figura Astrid Lindgren halhatatlan mesealakjának, Lisbeth Harisnyás Pippinek, Mikael – Kalle – Blomkvist pedig az ifjú mesterdetektív ihletésére született.)

Stieg Larsson a svéd krimi Dosztojevszkije. Csak éppen tömegek által fogyasztható módon ír a bűnről. Talán egy ponton úgy érezte: hiába tépi a száját oknyomozó újságíróként a korrupció és a bűnözés ellen, szavainak nincsen semmi foganatja. Akkor nesze nektek egy jó kis krimi,- határozhatta el – megírom fikciónak álcázva az egész sötét históriát, a folytatásos bűnügyi történeteket Agatha Christie óta úgyis falja a jónép.

Ám Larsson – ebben is egyedülállóan – nem csupán a klasszikus korrupció – és hatalmi összefonódás – történetekkel dolgozik, hanem nagyon is tudatosan egy témára fókuszál, és szépen, lassan bontja ki.

Férfiak, akik gyűlölik…

A Millenium – trilógia első könyvének eredeti címe:
Man som hatar kvinnor, vagyis: Férfiak, akik gyűlölik a nőket.

Larsson, ha megérte volna, biztosan nem hagyta volna elferdíteni ezt az ütős címet. De mivel nem érte meg, már az angol fordításban is csúnyán megváltoztatták: így született a Tetovált lány. A címadó tetkós lány Lisbeth Salander, huszonéves hajadon, aki a testi és lelki bántalmazást elszenvedők orvosi lova lehetne. Minden bűnt, amit csak férfiak egy kislány ellen elkövethetnek, elkövettek ellene, és ahogyan az lenni szokott, hiába is kért, gyerekként senkitől nem kapott védelmet, támogatást.
Ennek ellenére túlélte. Lisbeth mesehős, – olyasmi, mint a svéd Neo, nőben – és így működik a jó mese. Felnő, és világbajnok hackerré válik, bár a társas készségei körülbelül annyira jók, mint a skorpiónak, nincs senkije, és nem is bízik meg senkiben. Ezért igazán nem lehet őt kárhoztatni.

Larsson művének – szerintem – az egyik zseniális fogása, hogy mindezek mellett Salandert nem áldozatként ábrázolja.

Kevés Lisbethez fogható karaktert tudnék említeni a világirodalomban.

Stieg Larsson meséjében – mítoszában – a bántalmazott kislány túlél, és kiáll magáért, sőt: bosszút is áll, a zseniális újságíró, Blomkvist segítségével.
Ez a vigasztaló fikció, és ettől letehetetlen nekem a könyv: a valóságban a bántalmazott kislányok, nők a lehető legritkább esetben tudják megvédeni magukat, visszavágni meg pláne hamvába holt vállalkozás. Már csak azért is, mert a társadalom – amit mindenhol a világon, így Svédországban is férfiak irányítanak- mindent elkövet annak érdekében, hogy lehetőleg ne is derüljön fény a visszaélésekre.

Mondja ezt Larsson, nem én, Svédországról, nem Magyarországról… Félreérthetetlenül, több száz oldalon keresztül, tényekkel gondosan alátámasztva. Mi sem természetesebb, hogy a második kötet konkrétan a nők kizsákmányolásával, a leánykereskedelemmel, a prostitúció haszonlesőivel foglalkozik. De nem csupán a második kötet, a teljes trilógia egy metaforikus kiáltvány a nőkkel szembeni erőszak ellen.

Nem olvastam még ebben a műfajban – polgazd. bestseller – hasonlóan tudatos művet. Larsson teremt egy letehetetlenül izgalmas, korhű keret-történetet, (hosszasan tudnám azt is ecseteleni, milyen pontos képet rajzol az információs társadalom csapdáiról és működéséről) és teremt két halhatatlan regényhőst azért, hogy tömegeknek tudjon beszélni egy félelmetes és agyonhallgatott társadalmi problémáról.

A Trilógia gyakorlatilag egy tökéletes, tényekkel alátámasztott vádirat azok (a férfiak) ellen, akik visszaélnek a hatalmukkal.
Soha nem olvastam még férfi írót, aki ennyire nyilvánvalóan kiáll a nők mellett. A legfeministább pasi, akivel sajnos soha nem fogok már találkozni…

Hogyan tovább, Larsson?

2009-ben világszerte ő volt a legolvasottabb szerző, 28 nyelvre fordították műveit eddig, a svédek már megfilmesítették, és állítólag Brad Pitt Tarantinóval karöltve ácsingózik a remake – jogok iránt…
Erre Stieg Larsson, a Trilógia megjelenése előtt fogja magát és elviszi egy szívroham. Micsoda regénybe illő fordulat, nem?
Miért hal meg egy ereje teljében lévő, zseniális pasas a világhír küszöbén? Naná, hogy azonnal felröppentek a rémhírek, hogy mégiscsak végzett vele a szélsőjobb, akik folyamatosan fenyegették, de nem: valóban szívroham vitte el.
De hát még ötven sem volt. Tíz részesre tervezte a sorozatot, a szinopszisokat is megalkotta hozzá.
És az a legrosszabb, hogy nem lehet megkérdezni: Stieg, mondjad már meg, akkor most igaz ez a történet, vagy nem?! Pedig állandóan ezen agyalsz, miközben olvasod, hogy ilyet nem lehet kitalálni, ez megtörtént… Legalábbis egyes részei egészen biztosan valóságosak. Ez egy vérbeli dokufictiton. (A második kötetben, a 140. oldalon felfedezhető egy rejtélyes elírás: Blomkvist – a fiktív főhős – neve helyett simán Larssont írt a szerző, vagy a fordító, vagy a nyomda ördöge…) De a szerzőt nem lehet megkérdezni.

Megmondom, mi van.
Szerintem Stieg Larsson mégiscsak él. Inkognitóban alkot tovább, egy mediterrán országban, mert egyszerűen elege lett a svéd zimankóból.
De ha mégsem él, az hótziher, hogy halhatatlan.

Rácz Zsuzsa

Ez az Elizabeth rémes egy perszóna. Legnagyobb hibája, hogy szókimondó: bátran ki meri mondani érzéseit, és ezzel szembe megy a kor parancsával, (minden kor parancsával, a miénkkel is) amely azt várja el a nőtől, hogy minden körülmények között kellően bájos teremtés legyen. Soha ne mondjon ellent, mindig legyen illedelmes, mindig mosolyogjon, fogadjon szót az apjának, a bátyjának, a férjének és végül urának és teremtőjének. A legnagyobb hiba, amit nő elkövethet, hogy nyíltan vállalja az érzéseit. És vág az esze, mint a borotva, oda is mondogat mindenkinek, skandallum! Az ilyen elvetemült (okos, művelt, szellemes, csinos) fehérnéptől menekültek a férfiak. De ez persze igen rég volt. Azóta igen nagyon fordult a világ. Ma már ilyesmiről alig hallani, hogy okos és szellemes nők rémületet keltenének a férfiakban.

De Elizabeth Bennet annak idején egy nagyon veszélyes nő volt, aki egy képmutató világban a szívére hallgatott, és azt mondta, amit gondolt, sőt, azt is tette. Pedig a körülötte élők egy kanál vízbe fojtották volna legszívesebben emiatt. Ettől lett azonban csupa tűz és szenvedély a nő, és el is nyerte a királyfi szerelmét.

Évszázados megfeleléskényszerünket enyhítheti ez a könyv is, hiszen nem ismerek nőt, aki a férfiak uralta társadalmunkban ne szenvedne tőle.

Más regényektől eltérően azonban, ahol a lázadó, vagyis érzéseit nyíltan vállaló nő elbukik, Elizabeth életben marad. Vessünk egy pillantást egyéb világirodalmi skandallumokra: vegyük mondjuk Anna Kareninát, aki vállalja szerelmét , majd írója teremtője – Lev Tolsztoj, aki persze férfi – mit tesz vele? A vonat alá küldi szegényt. Vagy itt van Hester Prynn a Skarlát betűből, aki szintén nyíltan vállalja a szerelmét és mit tesz vele írója, és teremtője, Hawthorne?! Szintén kinyírja. És még sorolhatnánk, Madame Bovary, Flaubert hősnője is hasonló sorsra jut.

Vagyis a lázadó nő, aki vállalja önmagát, elbukik. Legalábbis, ha a hősnőt férfi író teremtette. Jane Austen azonban hősnőjét nemhogy kinyírja vagányságáért, hanem egyenesen megjutalmazza: boldog házassággal, egy tízpontos férfival. Sőt, továbbmegyek, Elizabeth titkos szerelme, Mr Darcy, aki eleinte egy fennhéjázó, felfuvalkodott hólyag, és a legkevésbé sem tiszteli a nőket, – így Elizabethet sem – fantasztikus jellemfejlődésen megy keresztül. A regény végére képes belátni hibáit, és valódi férfivá érik. Hiszen egy férfi akkor a legszexibb és legszeretetreméltóbb, ha képes a belátásra. Na de ki kellett Mr. Darcy férfivá válásához? Egy olyan nő, mint Elizabeth.

Rettenetesen sajnálom, hogy Austen nem írta meg a folytatását, mert megöl a kíváncsiság, hogyan alakult Elizabeth és Mr. Darcy házassága. Gyanítom, volt ott szenvedély meg tányérdobálás, míg összecsiszolódtak.

Jane Austen papkisasszonyként élt és alkotott, vénlány volt egy isten háta mögötti kis faluban, istenem, micsoda kakukktojásnak számíthatott ő akkoriban eretnek elképzeléseivel!

Bevallom, a könyv leíró részeit néha át-átugrom, de a párbeszédek zseniálisak: csak úgy sistereg az erotika, amikor Elizabeth és Mr. Darcy flörtöl. De a legkedvesebb szereplőm Elizabeth apja, aki egyszerre cinikus és bölcs. Mikor Elizabethet anyja hozzá akarja adni egy rémesen unalmas és ronda, ám gazdag pasihoz, apja így szól hozzá:

– „Súlyos választás előtt állsz, gyermekem. Mától kezdve egyik szülőd idegen lesz számodra. Az anyád nem akar többé látni, ha nem mégy feleségül Mr. Collinshoz, nekem pedig akkor ne kerülj a szeme elé, ha hozzámégy.”

Azért is jó olvasni ezt a könyvet, mert az ember hálát adhat a sorsnak, hogy nem a 19. századba született nőnek: amit mi ma párválasztásnak nevezünk, annak a gondolatáért is kerékbetörés, máglyahalál járt anno. Más életcélja és lehetősége nem is adatott egy nőnek azon túl, hogy gyorsan férjhez menjen az első, lehetőleg vagyonos férfihoz.

Addig is, míg megérkezik a Bridget Jones 3. a mozikba, az egyre nyúló téli estéken érdemes megismerkednünk örökifjú irodalmi dédnagymamájával, Elizabeth Bennettel.

© Rácz Zsuzsa