Három évvel ezelőtt, egy fényeskék téli reggelen Budapestről felkerekedtem egyedül a világ végére, kerek erdő közepébe, hogy végre megírjam életem második regényének első mondatait.

A Bükk mélyén, Sebesvízen szálltam meg, egy mézeskalács-panzióban, természetesen egyedüli vendégként. Zúgott körülöttem az erdő, sütött a nap, hópelyhek táncoltak a fényben, amikor fejembe húztam a fülessapkám, lábaimra a prémes bakancsomat és elindultam a közeli Jávorkúti fogadóba, ahol legendásan finom pisztrángot sütnek.

A fogadóban becsaptam egy omlós- ropogós, fehér húsú, fantasztikus garadnai pisztrángot, ráküldtem két palacsintát is a biztonság kedvéért. Közben a fogadós – ráért, egyedüli vendége voltam – szépen elmagyarázta, hogy hol vezet a rövidebb út az erdőn át, alig fél óra alatt visszaérek.

De – tette hozzá tűnődve – inkább menjen a műúton. Egyedül, sötétben, télen veszélyes lehet az erdőben.

Sajnos, nekem ezek voltak a hívószavak. Micsoda kaland!

Mit nekem hóvihar, sötétedés, erdő, én fasza csaj vagyok, és úgyis hazaérek pikk-pakk.

Gyalogoltam az erdőben egy fél órát, aztán egyet, kettőt, kezdett csúnyán sötétedni, havas eső zuhogott, körös-körül csak az égig érő bükkfák zúgtak a szélben, sima törzsükön alattomos köd kúszott fel, a panzióm fényei sehol. Épp mint egy pszichotriller díszletei.

Eltévedtem.

Futni kezdtem, meg-megcsúszva a havon, jeges eső vágott az arcomba és visszacsapódó ágak. Csak a műutat megtaláljam, fohászkodtam, próbáltam telefonálni, térerő nulla. Ezt nem hiszem el, gondoltam, végre elszánom magam a könyvírásra, és tessék, itt fagyok meg. Nehéz pálya az íróé, Stephen King is mindig mondja.

Ha egy pszichotriller szereplője lettem volna, a nézők már rég lemondanak rólam: fut még, szegényke, hagy fusson, de a vak is látja, hogy ennek már annyi.

Vaksötét lett, mire megtaláltam a műutat, rohantam, a legközelebbi lakott település, Lillafüred úgy két- három óta járásnyira lehet, bőrig áztam, csúszkáltam a jeges aszfalton. Hogy én mekkora egy hülye vagyok.

És akkor feltűnt a távolban egy autó lámpájának sárga fénye. Remélem, nem a baltás gyilkos, de mindegy már, gondoltam, és mint az őrült, integettem és kiabáltam neki, hogy álljon meg.

Az ódon wartburg csúszkálva fékezett, ajtaja fémesen csikorogva nyílt:

Magának aztán mázlija van, asszonyom, – köszöntött a fogadós, ahogy beszálltam melléje fogvacogva- más ma már nemigen ment volna a hegyről. Veszélyes itt eltévedni, mondtam én.

Hazafuvarozott, a panzióban ágyba bújtam, el ne vigyen egy tüdőgyulladás, a tévében éppen a híradó ment: január 22-e volt, a Magyar Kultúra napja.

Ittam egy jó mézes teát a tiszteletére, rumot is kaptam bele a recepción, és végre leírtam életem második regényének első mondatait:

„Sorsom egyik legfontosabb körforgalmához érkeztem, és nem tudom, merre tovább.

Ha a terhesség jut eszembe, sajnos beugrik egy kép: arrogáns kis ufó szállja meg a testemet. Szaporán nő, mert engem eszik. Mint Sigourney Weavert a Nyolcadik utas a halálban az a nyálkás izé.

Bőven ivarérett korban vagyok. Lánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség. Engem már fiatalasszonynak sem nevez senki a Teleki téri piacon, nemhogy lánynak.

De még mindig nem elég a világból: úgy éhezem a kalandot, a veszélyes helyzeteket, amikor rettenthetetlennek és erősnek érezhetem magam, mint James Bond.

Vagy egy kicsit jobban. Rettegek az egyhangú, ingerszegény, dögunalmas monogámiába fulladó együttéléstől, amely gyermeknemzéssel is jár/hat.

Ha férfinak születtem volna, nyilván tornádókutató, nácivadász vagy stand-up komedista lennék, és hol lennének ilyen dilemmáim?! Ráérnék akár ötvenéves koromban is dönteni. Sőt, csak álljon a cerka, még hatvanévesen is lehetek apuka. Biztosan találnék ifjú, életerős anyának valót.

De én nőnek születtem. Arra vártam, hogy egy szép reggelen felébredek, és mindent elsöprő erejű vágyat érzek A Gyermek iránt. (…)

Jó, de mi lesz a többivel? A többi kalanddal, többi élettel, amit még élhetnék? A többi férfival, akibe még szerelmes lehetnék? Még annyi mindent nem próbáltam. És már harminchárom vagyok, bassza meg.”

© 2009 Rácz Zsuzsa