“Kéki Kata vagyok. Csak így, Kata. Anyám választotta a nevemet.

1971-ben születtem Magyarországon, az Acélvárosban. Ahhoz a generációhoz tartozom, akik kék, majd piros nyakkendőt hordtak bizonyos alkalmakkor, és akiknek a szülei látástól vakulásig dolgoztak, hogy meglegyen mindenük. Meg egy kis víkendtelkük, ahol hétvégén, a jó levegőn kidolgozhatták a belüket. És amit az én generációm rühellt.

Az én családom az apámból, az anyámból és az öcsémből áll. Ők nekem a mindenem.
Másom sincs.

De van még három legjobb jó barátom, Lujzi, Marcsi és pirkóviki.
A világ legfinomabb étele a káposztás kocka, ahogyan anyám készíti.
Tudok fejen állni és kézen járni. Apám tanított meg rá. Ezért még nyolcvanévesen is fogok tudni.
Ez az apai örökségem. A szerencsésebbik fele.

A férfiaktól általában félek. De létezik valahol egy, akitől majd nem fogok. Remélem, megérem.
Már nem vagyok egy mai csirke.

A mi családunkban nem volt szokás kimondani az sz betűs szót (szeretlek).”

(Részlet a Nesze Neked Terézanyu!-ból)