Részlet a Nesze Neked Terézanyu!-ból

Egy komplett látomás érkezett az IKEA-konyha összeszerelésére. Egy nő. Úgy képzeltem, majd valami tenyeres-talpas, mély hangú, nagydarab teremtés jön, mint egy exendékás úszónő.

IKEA-konyhát összeszerelni igen figyelemreméltó erőt, kitartást, kreativitást és nem utolsósorban komoly fizikai állóképességet követel. Magam ezért nem is próbálkoznék soha ilyesmivel.

A kérdéses nap reggelén megérkezett egy ütött-kopott, bordó furgon a ház elé. Kiszállt – mit kiszállt, kilibbent belőle egy magas, karcsú, törékeny lány, hatalmas őzikeszemekkel, meggypiros, ívelt ajkakkal, hibátlan fehér bőrrel és fogakkal, és lágy csigákban hosszú nyaka körül lebegő koromfekete hajjal.

Vazze.

Három számmal nagyobb zsákszínű kezeslábast és egy agyonmosott lila pólót viselt.

Mégis úgy nézett ki, mint aki most érkezett divatfotózásról. Lélegzetelállítóan szép volt. Elővette a körfűrészét meg az ütvefúróját, és nekiállt összeszerelni a lapra szerelt konyhabútort.

Azt hittem, káprázat játszik velem. Olyan volt, mintha a Flashdance 22 forgatásába csöppentem volna: a Flashdance-ben a főhősnő, úgy rémlik, hegeszt. Ez itt körfűrészel.

– Belsőépítésznek tanulok – mondta –, de néha elvállalok kisebb szereléseket. Szórakoztat.

Kisebb szerelés? Nekem egy évembe és kábé négy ujjamba került volna ez a szerelés.

A nap végén, amikor már csak a különösen nehéz elemek beillesztése volt hátra, egy bazi nagy motoron megérkezett a pasija, aki ugyanolyan szép volt férfiban, mint a lány nőben.

Úgy festettek egymás mellett, mint a Peugeot-hirdetésben Benedek Tibor sztárvízilabdázó meg Epres Panni sztármanöken. Mosolyuk, mint a napfelkelte a Karib-tengeren, egy luxusjachtról nézve.

A legfelső konyhaszekrényelem beillesztésénél a lány felállt a konyhapultra. Ám mivel a legfelső elem annyira magasan volt, hogy onnan sem érte fel, egyik lábával ráállt szerelme vállára. A férfi tartotta őt, mosolyogva, mint egy különösen jámbor cirkuszi erőművész és/vagy titán.

Olyan erotikus kisugárzása volt a jelenetnek, hogy hirtelen úgy éreztem magam, mint egy kukkoló. Muszáj volt félrefordítanom a fejem.

És mondanom sem kell, hogy mind a ketten kedvesek voltak, gyorsan, pontosan és jókedvűen dolgoztak. Majdnem elsírtam magam. Ilyen létezik?

Két gyönyörű ember, akik szeretnek és szerelnek.

– Nagyon szép ez a lakás – mondta a lány búcsúzóul. Dallamos, lágy hangja volt. – Egyedül laksz itt?

Elszorult torokkal bólintottam. Rám mosolygott. Mosolyában nem volt semmi sajnálkozó vagy lekezelő: tiszta volt és egyszerű, mint egy pohár csapvíz.

– Itt mindenen látszik, hogy vár valakire – nézett körbe.

Leginkább rajtam – gondoltam szorongva.

– Használd boldogan a konyhádat – fejezte be.

Az ő szájából úgy hangzott, mint egy áldás.

© 2009 Rácz Zsuzsa