Én is úgy kunyeráltam el a középiskolás lányomtól, akinek az egész osztálya elolvasta már a pad alatt. Meg is jegyeztem ezt az ajánlót, mert osztálynyi lázadó kamasz véleményére zsigerből adok. Aztán mégsem vettem meg, mert úgy ítéltem, hogy összeesküvés-elméleteket csak neurotikusok olvasnak.

És mivel magam is az vagyok, ha csak lehet, kerülöm őket: más se hiányzik, minthogy rácsússzak valami kiadós konspirációra és azzal menjek a barátaim agyára a péntek esti sörözés során.

Ám a sors úgy hozta, hogy húsvét előtt fapadossal éppen Rómába mentünk vakációzni, és a Szent Péter bazilika környékén található hangár méretű könyvesboltokban lófrálva arra lettem figyelmes, hogy a bolt szívében lévő polcokról ordítanak rám borítók (közvetlenül a Teréz anyáról szóló musical szövegkönyve mellől):

A Da Vinci kód hazugságainak leleplezése

A Da  Vinci kód rágalmainak tételes cáfolata

Nohát – gondoltam.

Majd másnap a helyi sajtóban a reggeli kávézás során rábukkantam a hírre, miszerint a Vatikán hivatalosan is betiltotta a fent nevezett kötet olvasását, mert rossz hírbe keveri a katolikus egyházat.

Nohát, nohát – gondoltam – melyik szerző ne álmodozna ilyen hatékony marketingfogásról?

Bár úgy tűnik, nincs különösebben rászorulva, hiszen eladtak már belőle húszmillió kötetet világszerte.

Óvatosságomat félretéve megvettem a húszmillió egyedik példányt, és elolvastam. Mintegy 12 óra leforgása alatt. Egy ültő helyemben.

A stílusa nem túl jó. De rettenetesen izgalmas, fordulatos krimi, amely, nem mellesleg, a kereszténység alapjait kérdőjelezi meg. Mint összeesküvés-elmélet, egyszerűen zseniális. A családom állítása szerint közel három napig non-stop fejtegettem nekik a tutit. Egyikük ki is fakadt, hogy persze, szerintem is jó könyv, de hát könyörgöm, akkor is regény, csak fikció! Hja, – feleltem –könnyű neked, te nem vagy neurotikus. Én azonban olvasása során végig úgy éreztem, hogy a szerző, Dan Brown valami őrült nagy titkot akar megosztani a világgal, meg velem, és rájött, hogy ezt leghatékonyabban a szórakoztató irodalmi műfaj közvetítésével teheti. Végül is ki vesz komolyan egy ponyvaregényt?!

Hát én. Én simán beveszem. (Meg úgy tűnik – csak hogy magamat mentsem- rajtam kívül talán még a Vatikán, minek tiltotta volna be különben?)

A könyv tartalmát most nem részletezem, elég legyen annyi, hogy ha ez a Dan Brown történetesen néhány száz évvel ezelőtt látta volna meg a napvilágot, akkor egy kiadós máglyahalál kinézett volna neki eretnekség vádjával.

Akinek ez még mindig nem elég, találhat a könyvről egy igen érdekes fórumot, a beszédes Miért nem csajozott Jézus? címmel.

Mégsem az eretnek gondolatok fogtak meg ebben a regényben.

Hanem az, ahogyan a nőkről ír. Nem egy nőről, hanem A nőről.

Esküszöm, jobb hatással volt az önbizalmamra, mint egy tízkötetes hogyan érezzük magunkat jól a bőrünkben nőként? című önsegítő-sorozat. Olvasása közben önkéntelenül kihúztam magam, és úgy éreztem, na végre valaki megmondja. Nem mintha valaha is kárhoztattam volna Éva nevű nőtársamat, amiért anno állítólag leszakajtotta a tiltott gyümölcsöt, sőt, magam is hasonlóképpen cselekedtem volna. Ám képtelen vagyok nem észrevenni, hogy állítólagos tettének következtében nemem megítélése finoman szólva romlott.

Ám ez a kalandregény, úgy éreztem, történelmileg rehabilitál engem, mint Nőt. A szent női princípium feltámasztása, az istennőkultuszok felidézése a regény központi gondolata, köréje szerveződik az egész kalandos történet.

Csak ajánlani tudom. Neurotikus nők körültekintéssel olvassák, mert még a végén úgy fogják érezni: lehet, hogy a férfiak a teremtés koronái, ám az ékkövei mégiscsak mi vagyunk, nők. Sőt. De ez már tényleg eretnekség lenne, és mindig is ódzkodtam a máglyahaláltól.

Dan Brown: A Da Vinci kód

© Rácz Zsuzsa – megjelent a Maxima című újságban: 2005. április (Sanoma Kiadó)