A tetkós lány, aki túlélte, és a férfi, aki nem

15 évet tölt életveszélyes fenyegetések árnyékában, majd nekiül megírni a Trilógiát – amelyben ugyanazokat a társadalmi problémákat dolgozza fel, amelyeket oknyomozó újságíróként is: gazdasági és politikai bűntények, korrupció, hatalmi összefonódások. Majd a Trilógia megjelenése előtt néhány hónappal egy gyors szívroham végez vele. A Trilógia gyakorlatilag a szellemi, spirituális végrendelete: regényes kivonata tényfeltáró életművének. Bizonyos értelemben olyan, mint egy tankönyv.

A tényfeltáró újságírás – a kétévesek is tudják – az újságírás csúcsa.

Ebben a műfajban nincs helye másnak, csak bizonyítékokkal alátámasztott tényeknek.
A jól működő demokráciában a sajtó a negyedik hatalmi ágat képviseli, (a törvényhozói, végrehajtói, és a bírói ág mellett) és feladata nem kevesebb, mint a hatalommal való visszaélés bármely formájának leleplezése a demokrácia védelme érdekében. Magyarországon is létezik már e műfaj, úttörőinek: Vajda Évának, Ószabó Attilának, Mong Attilának, Kóczián Péternek, Weyer Balázsnak köszönhetően. (Az ártatlanok kora, Tényfeltúrás c. művek és a Mérleg utca nyelve c. riportsorozat)

A tényfeltáró újságírók a demokrácia őrkutyái, ahogyan angolul nevezik őket. Egy ilyen megátalkodott watchdog, Mikael Blomkvist az egyik főszereplője a Trilógiának, akárcsak Stieg Larsson volt a svéd közéletnek.
Ha én történetesen újságírást tanítanék, Larsson Trilógiáját könyvről – könyvre végigvenném a diákjaimmal: mindhárom történet önmagában is egy- egy tanmese a demokrácia működéséről és annak csapdáiról, továbbá a sajtó – az újságíró – felelősségéről.

Könyvek a könyvekben

Csupán a vak nem látja, hogy kellő fantáziával ugyan, de Stieg Larsson saját magát dolgozta át regényhőssé: Mikael – Kalle – Blomkvist a Trilógia egyik főszereplője vérbeli őrkutya. Blomkvist oknyomoz a Millenium című saját lapjában, (Larsson maga alapította lapja a máig létező Expo) leleplez és felgöngyölít, sőt: hatalmas társadalmi vihart kavaró bestsellereket ír leleplezéseiről. Ám mivel ez nagyon sokaknak nem érdeke, minduntalan irdatlan nehézségekbe ütközik, sőt: életére törnek.
A nehézségeken a másik főszereplő, Lisbeth Salander, a világbajnok hacker és bájos szociopata – a címadó tetkós lány – segíti át, szövetségesekké válnak. (Mindkét figura Astrid Lindgren halhatatlan mesealakjának, Lisbeth Harisnyás Pippinek, Mikael – Kalle – Blomkvist pedig az ifjú mesterdetektív ihletésére született.)

Stieg Larsson a svéd krimi Dosztojevszkije. Csak éppen tömegek által fogyasztható módon ír a bűnről. Talán egy ponton úgy érezte: hiába tépi a száját oknyomozó újságíróként a korrupció és a bűnözés ellen, szavainak nincsen semmi foganatja. Akkor nesze nektek egy jó kis krimi,- határozhatta el – megírom fikciónak álcázva az egész sötét históriát, a folytatásos bűnügyi történeteket Agatha Christie óta úgyis falja a jónép.

Ám Larsson – ebben is egyedülállóan – nem csupán a klasszikus korrupció – és hatalmi összefonódás – történetekkel dolgozik, hanem nagyon is tudatosan egy témára fókuszál, és szépen, lassan bontja ki.

Férfiak, akik gyűlölik…

A Millenium – trilógia első könyvének eredeti címe:
Man som hatar kvinnor, vagyis: Férfiak, akik gyűlölik a nőket.

Larsson, ha megérte volna, biztosan nem hagyta volna elferdíteni ezt az ütős címet. De mivel nem érte meg, már az angol fordításban is csúnyán megváltoztatták: így született a Tetovált lány. A címadó tetkós lány Lisbeth Salander, huszonéves hajadon, aki a testi és lelki bántalmazást elszenvedők orvosi lova lehetne. Minden bűnt, amit csak férfiak egy kislány ellen elkövethetnek, elkövettek ellene, és ahogyan az lenni szokott, hiába is kért, gyerekként senkitől nem kapott védelmet, támogatást.
Ennek ellenére túlélte. Lisbeth mesehős, – olyasmi, mint a svéd Neo, nőben – és így működik a jó mese. Felnő, és világbajnok hackerré válik, bár a társas készségei körülbelül annyira jók, mint a skorpiónak, nincs senkije, és nem is bízik meg senkiben. Ezért igazán nem lehet őt kárhoztatni.

Larsson művének – szerintem – az egyik zseniális fogása, hogy mindezek mellett Salandert nem áldozatként ábrázolja.

Kevés Lisbethez fogható karaktert tudnék említeni a világirodalomban.

Stieg Larsson meséjében – mítoszában – a bántalmazott kislány túlél, és kiáll magáért, sőt: bosszút is áll, a zseniális újságíró, Blomkvist segítségével.
Ez a vigasztaló fikció, és ettől letehetetlen nekem a könyv: a valóságban a bántalmazott kislányok, nők a lehető legritkább esetben tudják megvédeni magukat, visszavágni meg pláne hamvába holt vállalkozás. Már csak azért is, mert a társadalom – amit mindenhol a világon, így Svédországban is férfiak irányítanak- mindent elkövet annak érdekében, hogy lehetőleg ne is derüljön fény a visszaélésekre.

Mondja ezt Larsson, nem én, Svédországról, nem Magyarországról… Félreérthetetlenül, több száz oldalon keresztül, tényekkel gondosan alátámasztva. Mi sem természetesebb, hogy a második kötet konkrétan a nők kizsákmányolásával, a leánykereskedelemmel, a prostitúció haszonlesőivel foglalkozik. De nem csupán a második kötet, a teljes trilógia egy metaforikus kiáltvány a nőkkel szembeni erőszak ellen.

Nem olvastam még ebben a műfajban – polgazd. bestseller – hasonlóan tudatos művet. Larsson teremt egy letehetetlenül izgalmas, korhű keret-történetet, (hosszasan tudnám azt is ecseteleni, milyen pontos képet rajzol az információs társadalom csapdáiról és működéséről) és teremt két halhatatlan regényhőst azért, hogy tömegeknek tudjon beszélni egy félelmetes és agyonhallgatott társadalmi problémáról.

A Trilógia gyakorlatilag egy tökéletes, tényekkel alátámasztott vádirat azok (a férfiak) ellen, akik visszaélnek a hatalmukkal.
Soha nem olvastam még férfi írót, aki ennyire nyilvánvalóan kiáll a nők mellett. A legfeministább pasi, akivel sajnos soha nem fogok már találkozni…

Hogyan tovább, Larsson?

2009-ben világszerte ő volt a legolvasottabb szerző, 28 nyelvre fordították műveit eddig, a svédek már megfilmesítették, és állítólag Brad Pitt Tarantinóval karöltve ácsingózik a remake – jogok iránt…
Erre Stieg Larsson, a Trilógia megjelenése előtt fogja magát és elviszi egy szívroham. Micsoda regénybe illő fordulat, nem?
Miért hal meg egy ereje teljében lévő, zseniális pasas a világhír küszöbén? Naná, hogy azonnal felröppentek a rémhírek, hogy mégiscsak végzett vele a szélsőjobb, akik folyamatosan fenyegették, de nem: valóban szívroham vitte el.
De hát még ötven sem volt. Tíz részesre tervezte a sorozatot, a szinopszisokat is megalkotta hozzá.
És az a legrosszabb, hogy nem lehet megkérdezni: Stieg, mondjad már meg, akkor most igaz ez a történet, vagy nem?! Pedig állandóan ezen agyalsz, miközben olvasod, hogy ilyet nem lehet kitalálni, ez megtörtént… Legalábbis egyes részei egészen biztosan valóságosak. Ez egy vérbeli dokufictiton. (A második kötetben, a 140. oldalon felfedezhető egy rejtélyes elírás: Blomkvist – a fiktív főhős – neve helyett simán Larssont írt a szerző, vagy a fordító, vagy a nyomda ördöge…) De a szerzőt nem lehet megkérdezni.

Megmondom, mi van.
Szerintem Stieg Larsson mégiscsak él. Inkognitóban alkot tovább, egy mediterrán országban, mert egyszerűen elege lett a svéd zimankóból.
De ha mégsem él, az hótziher, hogy halhatatlan.

Rácz Zsuzsa