Miért nem lehet letenni a Millennium Trilógiát?

Szerző: Vajda Éva

A könyvet én sem tudtam letenni: a gyerekem alig valamivel múlt három hónapos, amikor megvettem, és úgy faltam egyik kötetet a másik után hajnali 3-ig, hogy közben tudtam, mire elaludnék, kelhetek is fel szoptatni. S mégis: képtelen voltam abbahagyni, csak még egy kicsit, gondoltam magamban, és tovább olvastam. Egészen addig, amíg egyszer csak vége nem lett.

Amíg még tartott a könyv, majd azután is, hogy befejeztem, próbáltam rájönni, mivel hatott rám így. Könnyű lenne azt írnom, hogy azzal, hogy egy oknyomozó újságíró az egyik főhőse. De azokra is így hatott, akik nem azok: más szakmában dolgozó barátaimtól is hallottam, hogy nem tudták letenni a könyvet. Hát akkor mivel?

Stieg Larsson nagyon jól ír

Egyrészt Stieg Larsson nagyon jól ír, másrészt tökéletes mesemondó. Egyrészről beletrafált, ha szabad így fogalmaznom, a mai nyugati ember lelkébe azzal, hogy olyan témák köré fűzte fel a történetet, amelyek szexisek; másrészről van benne minden, ami a gyermeki lelkünknek kell, jó és gonosz harca, amiből olvasás közben végig tudjuk, hogy a jó kerül ki győztesen. Amikor kézbe vettem a könyvet, a sok erőszakkal és konfliktussal megfűszerezett történetet olvasva mégis egy furcsa biztonságérzet kerített hatalmába: biztonságban éreztem magam egyfelől, hiszen tudtam, hogy jó és izgalmas pillanataim lesznek a könyvet olvasva, másrészt azt is tudtam, hogy a hőseim épp bőrrel megússzák az összes, hétköznapinak nem nevezhető megpróbáltatást. Ennyiben tehát Larsson is „rózsaszín” szemüveget viselt, és garantálta hőseinek a jobb sorsot, amiről mindannyian azt gondoljuk, hogy megérdemeljük. Ráadásul kissé hihetetlen figurái olyan alapértékeket képviselnek, és védenek, amelyek ősidők óta fontosak az embereknek, s a polgári demokráciák alapkövei, legalábbis papíron. Mivel a mi a demokráciánk fiatal is, gyengécske is, s ráadásul közös történelmi tapasztalatunk, hogy az igazság általában nem győz, hanem elbukik, sőt, az igazság legtöbbször még csak nem is egyértelmű, hanem nézőpont kérdése, aszerint változik, hogy ki és honnan nézi; persze, hogy jó volt olvasni egy olyan könyvet, amelyben az igazságnak vannak szövetségesei. Amiben vannak olyan újságírók, ügyészek, rendőrnyomozók, de akár még gyártulajdonosok is, akik ha nem is mindig teljesen önérdek nélkül, de hajlandóak kiállni a gyengébbek, az elesettek mellett, és akkor is feltárni a valóságot, ha az konfliktusokkal jár, netán egzisztenciális kockázatokkal. Mivel a világnak ezen a részén, ahol mi élünk, ez a magatartás nem túl gyakori, s ha valaki mégis így viselkedik, rendszerint elbukik, egészen természetes, hogy üdítő olvasni egy olyan valóságosnak tűnő történetet, amiben jól is ki lehet jönni az ilyen helyzetekből. Még ha nehézségek árán is, de hát ez a minimum.

Larsson jól megtanulta azt az újságírói alapvetést

Larsson jól megtanulta azt az újságírói alapvetést, amit mifelénk nem szoktak tudni: a jól megírt hír olyan, mint egy dráma, jól megírt hír vagy riport ugyanis csak az lehet, amiben van konfliktus. Az a történet pedig, amelyben hatalom és politika, pénz és üzlet, bűn és bűnüldözés, szerelem és szex, szellemi párbajozás és fizikai erőszak egyaránt szerepel, ráadásul mindez együtt, igazán bővelkedik konfliktusokban. Mindez megfűszerezve nem szokványos módon olyan „slágertémákkal”, mint a nők elleni, illetve a családon belüli erőszak, határokon átnyúló szervezett bűnözés a prosztó lánykereskedelemtől és embercsempészettől elkezdve egészen a számítógépes bűnözésig; amiben szerepel kiöregedett egykori szovjet kém és korrupt kormányzati tisztviselők, ráadásul a főhősök dugnak, néha pedig még szerelembe is esnek, biztos receptnek tűnik a sikerhez.

Larsson saját magát írta meg

Larsson saját magát írta meg, kellő fantáziával megfűszerezve, írja Rácz Zsuzsa, s alighanem igaza van. Az oknyomozó újságírók – akiknek a munkája cseppet sem olyan izgalmas a mindennapokban, mint a regényben, s rengeteg sziszifuszi és cseppet sem látványos feladatot kell elvégezniük, mire összeáll egy-egy érdekes sztori – a világon mindenütt frusztráltak, mert a bűn, a korrupció és az emberi gonoszság nem tűnik el egy csapásra csak azért, mert egy kiváló újságíró megírja az eseményeket. Ennél már csak az a frusztrálóbb, ha az írásnak nincs következménye, vagy nem a kívánt hatást érjük el vele. Magyarországon mindkettőre számos példa van: én magam azon szerencsések közé tartozom, akinek a cikkei gyakoroltak valamifajta hatást, igaz, sokszor nem azt, ami az igazságérzetünk szerint következett volna a feltárt tényekből, összefüggésekből, s általában rám is volt hatásuk különböző jogi eljárások vagy éppen kirúgások formájában. De Svédország sem tökéletes, még ha nekem úgy is tűnik, hogy a társadalom alrendszerei jobban működnek, mint idehaza. Ott ugyanis nem csak a regényekben nyerik el a bűnösök a jól megérdemelt büntetésüket, hanem a valós életben is, s nem csak ideig-óráig, mint nálunk, hanem kicsit tartósabban is. Ennyiben Larsson könyve nem mese: azok a rendőrök, akik a teljesen valószerűtlen hősnő, Lisbeth Salander változatát elhiszik, és addig mennek, amíg ki nem derül, hogy a lány ártatlan az ellene felhozott vádak többségében, nem veszítik el az állásukat. (Bár a hackeléssel szerzett lopott milliók esete Lisbethnél is btk-s tétel volna, ha rájönnének, hogy mit tett, még akkor is, ha egy „csúnya bácsitól” lopta. De hát ő egy női Robin Hood utánérzés, és nem bukik le. Ennyit elnézhetünk Larssonnak.) Azok veszítik el az állásukat, akik nem megalapozottan vádolták. Meg azok, akik harmadik világbeli gyermekeket kizsákmányolva szerezték a vagyonukat. S még sorolhatnánk a regénybeli példákat, amikre az életben is van példa. Míg nálunk a legnagyobb adócsalók, privatizálók, és ügyeskedők viszik a legtöbbre, még az is előfordulhat és nem csak a mesében, hogy akár miniszterelnök is lesz belőlük.

Mi lehet Larsson történetéből az igazság?

S hogy mi lehet Larsson történetéből az igazság? Biztosan sok-sok részelem igaz történetekből való, de ő ezeket úgy gyúrta egybe, hogy a végén minden egybevágjon: oknyomozó újságíróként sokszor az a legnehezebb, hogy egyértelmű bizonyítékokkal álljon elő az ember, ráadásul a „gonoszoknak” is van saját változatuk, és egy újságírónak kötelessége minden oldalt megszólaltatni. Larsson szerintem inkább afeletti frusztrációját írta ki ebben a mesében, hogy sokszor nem lehet újságírói eszközökkel minden kétséget kizáróan bizonyítani egy-egy sötét ügyet, mert mondjuk az áldozatnak nincsen hang- és képfelvétele arról, amikor a gyámjául kirendelt védőügyvéd megerőszakolja, ráadásul tanú sincs, és az ügyvédet is megvédik majd a szomszédai, mondván, hogy ő egy rendes polgár. (Ha pedig véletlenül akkora mákja van az embernek, hogy van egy ilyen felvétel, akkor valaki biztosan lesz, aki elkezdi mondani, hogy a felvétel manipulált. Legalábbis Magyarországon, ahol a koncepciós perek nagy történelmi múltra tekintenek vissza.) Ebben a történetben viszont előbb-utóbb minden a helyére kerül, s közben még nagyon jól szórakozunk is. A végén pedig azzal a jól eső érzéssel tesszük le a könyvet, hogy mégis csak van remény, a gonoszok megbűnhődtek, a jók pedig elnyerték méltó jutalmukat. S hogy Larsson még sem Hollywoodból jött, az azt mutatja a legjobban, hogy két főhőse a harmadik rész végén nem egymás karjaiban találják meg a feloldozást. Bár azzal, hogy Lisbeth Salander kitárja az ajtót Mikeal Blomkvist előtt és a trilógia véget ér anélkül, hogy megtudnánk, mi történik, miután becsukták az ajtót maguk mögött, Larsson végül is a történet ilyen irányú befejezését a fantáziánkra bízza. Lehet, hogy szerepelt a tervei között, hogy a következő regényében elvarrja ezt a szálat is, s mi olvasóként csak sajnálhatjuk, hogy már nem tudjuk meg soha, hogyan ért volna véget ez a történet az ő tollából.