Az Olvasó Nő
A multiplex mozi puha plüssluxusában, pattogatottkukorica-illatában nem érhet nagy baj: amit a vásznon látok, illúzió csupán – gondoltam, mielőtt beültem a Hotel Ruandára.
Na ezt a virágos kis szőnyeget húzta ki alólam ez a film, és estem csúnyán pofára: egyetlen pillanatra sem tudtam áltatni magam azzal, hogy ugyan már, ez csak film.
A Hotel Ruanda nem csak film. A Hotel Ruanda egy velőtrázó sikoly, egy lórúgás lelkiismeretünk véknyába.
Nem mintha nem lettem volna felkészülve rá: az 1994-es ruandai népirtásról olvastam egy hasonló erejű, zseniális könyvet egy kanadai újságíró, Gil Courtemanche tollából: húsz nyelvre fordították le idáig, érthetetlen, magyarul miért nem jelent meg még mindig.
A film ugyanabban a szállodában játszódik, ahol a könyv is: a ruandai főváros, Kigali egyik legelegánsabb szállodájában, ahol együtt múlatják az időt a nyugati újságírók, a jótékonysági szervezetek alkalmazottai, a magasrangú helyi katonák és politikusok. Mindaddig, míg be nem következik az, ami régóta várható volt, de senki nem vette komolyan: a Ruanda többségét alkotó hutuk a kisebbségben, ám hatalmon lévő tuszik kiirtására szövetkeznek.
A Hotel Milles-Collines a minden képzeletet felülmúló vérengzésben menedékhellyé válik, és ez egyetlen embernek köszönhető: Paul Rusesabaginának, aki a szállodát igazgatja. A film az ő története. Rusesabaginát a nemzetközi sajtó az afrikai Schindlernek nevezi.
1268 ember köszönheti neki az életét.
Az 1994-es népirtás során Ruandában közel egymillió ember pusztult el elképzelhetetlen kínok között.
A film nem hollywoodi: semmilyen felmentést nem kínál senkinek, a felelősséget nem keni el, nem apellál érzelmekre, dokumentarista hűséggel rögzíti a történteket: hogyan hagyott magára egy segítségért könyörgő népet a nemzetközi közösség. A legfájdalmasabb elviselni a szereplők reménykedését: az utolsó pillanatig hiszik, hogy az ENSZ békefenntartók – vagy bárki – közbe fognak lépni, meg fogják akadályozni a mészárlást. De senki nem segít: a békefenntartókat kivonják, miután a külföldi állampolgárokat kimenekítik az országból.
„Szégyellem magam – mondja a főszereplőnek az ENSZ erők békekék egyenruháját viselő Oliver hadnagy (Nick Nolte) – Maguk a mi szemünkben még csak nem is niggerek, csak afrikaiak, a nyugat semmit nem fog tenni, hogy megmentse Önöket. Sajnálom, nem tehetek semmit”.
Ezt az égető szégyenérzést nem ússza meg senki, aki végignézi, ahogy a hutu származású, de tuszi feleségét, három tuszi gyerekét odaadóan szerető apa hogyan szolgálja ki minden földi jóval – friss homárral, csempészett whiskyvel – a leereszkedő modorú európaiakat, abban reménykedve, hogy alkalomadtán számíthat majd segítségükre, de legalább emberségükre. Ön nem nyert- jelenhetne meg a felirat, ha az élet egy kaparós sorsjegy lenne.
Rusesabagina – aki jelenleg Belgiumban él családjával és meggyilkolt sógorának gyerekeivel – úgy válik hőssé a történet folyamán, hogy nem akar az lenni: csak a saját és családja életéért küzd. De olyan helyzetek elé állítja őt napról napra a sors, amelyekben kénytelen messze túlnőni önmagán. Paul úgy hős, hogy közben rettenetesen fél: ettől válik emberivé és átélhetővé a története.
A film tökéletes arányérzékkel készült. A rendező elkerülte a „szórakoztató híradó” csapdáját, hogy a mészárlás képeinek CNN-szerű sokkoló tálalásával elbagatelizállja a borzalmakat. Alig akad sokkoló kép a filmben, de ami van, az úgy megy át rajtad, mint kóbor macskán a pótkocsis ifa.
A film olasz, brit és dél- afrikai koprodukcióban készült. A belgák, akik egykori gyarmatosítóként sokat tettek az ország megosztásáért – hiszen ők emelték döntéshozó pozíciókba a tuszikat, tovább szítva ezzel az amúgy is jelentős feszültséget a két népcsoport között, és akik talán a legtisztábban látták, hova fajulhat a helyzet Ruandában – nem szálltak be a filmbe.
Tíz évvel a genocídium után a nyugati nagyhatalmak vezetői elzarándokoltak Ruandába, hogy bocsánatot kérjenek. Kedves gesztus. Ugyanők jelenleg szintén tétlenül nézik a hasonló helyzetet Kongóban, Szudánban, Burundiban – talán tíz év múlva tőlük is bocsánatot fognak kérni. Ha lesz még kitől.
Persze nem kell olyan messzire mennünk: szomszédunkban, az egykori Jugoszláviában zajlott háború pontos történetéről máig nagyon keveset tudunk. Talán előbb-utóbb felbukkan ott is egy túlélő, aki beszélni mer. Paul Rusesabaginának, és a film rendezőjének, Terry George-nak sikerült elmondani az elmondhatatlant: Ruanda nem csak Afrikában van. Bárhol lehet, ahol embereket fosztanak meg méltóságuktól, jogaiktól, szeretteiktől, életüktől, és senki nem hajlandó meghallani segélykiáltásukat.
© Rácz Zsuzsa – megjelent a Maxima című újságban: 2006. január (Sanoma Kiadó)
