Csak később esett le: éjszaka, amíg néztem a Magdaléna nővérek című filmet, olyan görcsösen préseltem össze a fogsoromat, hogy ki ne szakadjon belőlem valami állati üvöltés, hogy az izmok a szokatlan megerőltetéstől lázba jöttek.

A Magdaléna nővérek című film mellett minden halivúdi ijesztgetős, szemkinyomós, felnégyelős, megerőszakolós sorozatgyilkolós mozicska reszketve bújhat a sarokba. Nyomába sem ér egyik sem.

Peter Mullan skót színész-rendező (A Nevem: Joe-ból ismerhetjük) egy igaz történetet dolgoz fel: a Magdaléna nővérek (Sisters of Mercy – Irgalmas (!) nővérek – 1830 óta létező rend) egy katolikus „női-menhely” láncolat volt szerte Írországban, ahol a keresztény megbocsátás nevében, „ bukott” nőket akaratuk ellenére tartottak gyakorlatilag rabszolgasorban. A film négy lány történetét kíséri végig.

Egyiküket egy vidám esküvőn leteperi unokafivére és megerőszakolja: a lány apja – szégyenében – megszabadul tőle: elviszi a legközelebbi Irgalmas nővérek menhelyre.

Másikuk már alapból vesztes: gyermekotthonban él, és úgy hívja ki maga ellen a sors és az intézmény igazgatójának haragját, hogy a kerítésen keresztül flörtölni merészel a közeli fiúiskola növendékeivel. A feltűnően csinos tizenéves kislány másnap a zárdában találja magát.

Harmadikuk megesett lány: újszülöttjét elszakítják tőle – családja nyomására örökbe kell adnia, majd családja tőle is, mint szégyenfolttól azonnal szabadul: ő is a zárdában köt ki.

Negyedikük szintén megesett fiatal lány, akit szintén családja zárat be. Egyikük bűne, hogy meggyalázták, másikuké, hogy túl csinos, harmadikuké, hogy szerelmes lett, negyediküké, hogy túl okos, ötödiküké, hogy nem eléggé az, hatodikuké, hogy barna szemű, hetediküké, hogy kék szemű – ismerős válogatás, nem? Ha máshonnan nem, hát a fasizmus lélektanát ábrázoló művekből. Apák, férjek záratták ide kényelmetlenné vált lányukat, feleségüket- majd az apácák móresre tanítják az eltévedt báránykákat. A hely maga – a zárda – egyszerre munkatábor, börtön, javítóintézet. A nők álló nap dolgoznak embertelen körülmények között – persze fizetség nélkül – a rend mosodájában. Rendkívül költséghatékony üzleti vállalkozás.

Nem szoktam azon gondolkodni, van-e pokol odaát: de abban biztos lettem, hogy ezeknek az apácáknak sikerült megvalósítaniuk egy hatékony modellt ideát.

Az irgalmas nővérek kegyetlensége nem ismer határt: pontosabban nem ismert se embert, se istent- bár egyfolytában az utóbbi hatalmára hivatkozva alázták meg fogvatartottjaikat. Kreativitásuk hátborzongató: az egyik legfájdalmasabb jelenetben a lányokat meztelenül tornáztatja két apáca, majd azon viccelődnek, hogy kinek van a legnagyobb, kinek a legkisebb a melle, kinek a legnagyobb a feneke, ki a legszőrösebb…

– Ne takard el magad! – szól rá a legszőrösebbnek választott lányra a vihogó apáca – lépj elő és mutasd meg! A lány sírni kezd. Az apáca őszinte megrökönyödéssel kérdi: de hát most mi bajod? Ez csak játék.

Talán ez a film csúcsjelenete: ekkor éreztem azt, hogy most nem bírom tovább és üvölteni kezdek, vagy törni- zúzni.

A film kínos pontossággal ábrázolja a hatalom lélektanát: hogyan torzítja el a jellemet, hogyan öli ki áldozatból és a hatalom birtokosából egyaránt a szeretetet, az együttérzést: mindent, ami emberi.

Fájdalmas precizitással mutatja meg, hogy miképpen töri meg az ember méltóságát, ha minden álló nap azt hallja, hogy bűnös, hogy vétkezett, hogy alávaló, semmirekellő.

A film egyik jelenetében az egyik főhős véletlenül egy nyitva hagyott kapura lel a kert végében: kisétál rajta, és jön egy autó: mégsem képes elmenekülni, önként megy vissza. Akinek sokáig sulykolják, hogy nem méltó a szabadságra, nem is mer érni vele.

Végig a film során azzal áltattam magam, hogy ez egészen biztosan valami középkori történet- ilyen nem történhetett a közelmúltban.

Miután közel két órán át megfeszített izmokkal néztem a filmet és egyes jeleneteknél azon kaptam magam, hogy már másodpercek óta visszatartom a levegőt, annyira szorongok, mi jöhet még…és  amikor már azt hittem, vége az iszonyatnak, ért a kegyelemdöfés.

A záró képsoroknál a tényszerű közlés: a legutolsó Magdaléna-zárdát 1996-ban számolták fel.

Tíz éve. Írországban. Európában. Itt. Most.

A film a hatvanas-hetvenes években játszódik. Amíg én általánosban ugróiskolát játszottam és a menzán kenyérgalacsinokat dobáltam és amíg gimnáziumba mentem és először voltam szerelmes… addig nem is olyan messze tőlem, az én Európámban, ezer meg ezer – velem akár egykorú – nő élt megfosztva minden méltóságától…

Először gondolkodtam el komolyan azon, hogy ha legközelebb születek, a reinkarnációs jelentkezési lapon mégis inkább a katicabogarat jelölöm be. Olvastam róluk, hogy ők humánus módon intézik az ügyeiket.

© Rácz Zsuzsa – megjelent a Maxima című újságban: 2006. február (Sanoma Kiadó)