A két páros tökéletesen kiegészíti egymást: a hű szolga együtt nőtt fel a ház urával és szolgálja odaadóan, míg az ő fia, Hasszan is együtt cseperedik a házurafival és szintén odaadó szolgájává válik.

A bajtársiasság, az életre szóló kötelék garantált. Lenne, ha Amir nem árulná el tejtestvérét.

Nem szerettem ezt az Amirt, mert kiköpött anti-hős. Nehéz szeretni olyan főszereplőt, aki nem teljesíti regényes kötelességét, hogy hős legyen. Amir nyámnyila alak, ellentétben apjával, aki bátor, feddhetetlen és nagyvonalú: mindenki tiszteli, felnéz rá, vagy legalább fél tőle. Amirnak ez utóbbi jut gyerekként: féli apját és eszeveszetten sóvárog szeretetéért, mindhiába.

Nem csoda: kapcsolatuk úgy indul, hogy Amir édesanyja, apja imádott hercegnője belehal a szülésbe.

– Megöltem – gondolja Amir a gyerekek kíméletlen éleslátásával és nincs ez olyan messze attól, ahogyan apja érezhet.

Amirnak tehát nem sok kapaszkodója van: pajtása és szolgálója, Hasszan az egyetlen, akire minden körülmények között számíthat, aki feltételek nélkül szereti őt. Amir visszaél ezzel: basáskodik fölötte, kihasználja. Ráadásul amikor Hasszant egy könyörtelen kölyökbanda megtámadja, Amir cserbenhagyja. Hasszan képes megbocsátani az árulást, de az áruló képtelen megbocsátani a másik hősiességét: addig mesterkedik, míg elüldözi a háztól.

A Papírsárkányok című könyv ennek az árulásnak a krónikája, a hetvenes évek Afganisztánjában játszódik és a történet egészen napjainkig nyúlik.

Emlékszem a rigmusra, amit óvodában kántáltunk boldog felelőtlenséggel, minden történelmi háttértudás híján: Afganisztán Pakisztán, naésaztánhátaztán. Szégyen ide vagy oda, ma sem tudok sokkal többet Közép- Ázsia legdélebbi országáról, amelyet Pakisztán, Türkmenisztán, Üzbegisztán és Tadzsikisztán határol.

Khaled Hosseini író Amir történetét Afganisztán legújabbkori történelmébe ágyazza: a viharos múltú, etnikailag rendkívül sokszínű ország a hatvanas években kivételesen nyugalomban élt: Amir békeidőben nő fel. A hetvenes évek elején azonban puccsal megdöntik a parlamentáris monarchiát és az uralkodót elüldözik – a káosz kerül hatalomra, amit csak tovább súlyosbít a szovjet csapatok baráti bevonulása, akik előzékenyen egy kommunista diktátort segítenek hatalomra. Előbb a kommunisták, majd az ellenük lázadó tálibok ölik halomra honfitársaikat. A polgárháború évtizedeken át tombol, éhínség, nyomor és rettegés uralkodik az országban. (Egészen 2001-ig, amikor – amerikai segítséggel – az elűzött király visszatérhet az országba.)

Amir apjával együtt – sok millió honfitársukhoz hasonlóan – elmenekül, és meg sem áll Amerikáig.

Amir hiába szeretné meg nem történtté tenni a múltját, a sors nem engedi: lehetőséget kínál neki a jóvátételre. Felnőtt fejjel, minden pipogyasága ellenére kénytelen visszatérni a polgárháborús Afganisztánba, mert gyáván elárult, egykori hű barátját megölik a tálibok, és árván maradt fiát csak ő mentheti meg. Adós, fizess – hallja meg Amir lelki füleivel a sors üzenetét.

Ezen a ponton lehet elkezdeni szeretni végre a főhőst: legszívesebben az ember hátba vágná, na végre apukám, igencsak ideje volt már felnőnöd. Persze még itt sem könnyíti meg a dolgunkat, mert meg nem táltosodik: a maga bosszantóan balfasz módján áll neki a mentőakciónak, félelmeit és tépelődéseit nem titkolva: de hát nyilván hős csak abból válhat, aki gyávaságának teljes tudatában mer cselekedni.

A Papírsárkányok regénye egyszerre népszerű tudományos ismeretterjesztő mű Afganisztánról és metafora a felelősségről – első kézből szerezhetünk ismereteket a polgárháború tépte országról, az ott élők szokásairól, életformájáról, hitéről, miközben szurkolhatunk Amir jellemfejlődéséért.

A regény népmesére emlékeztető fordulatokkal operál: van benne nagy családi titok, szembeszállás a gonosszal, felkerekedés a világ végére, és így tovább.

Én azokat a könyveket szeretem, amelyekben a főszereplő már az első lapon valami hősies megnyilvánulással robban be a szívembe, hiszen ekkor gond nélkül azonosulhatok vele: bravó, így kell ezt csinálni, én is pont így tennék.

Khaled Hosseini író azonban a nehezebbik utat kínálja: nyámnyila főszereplőt alkot, akit lehet nem szeretni, idővel azonban az őszinte olvasó úgyis kénytelen bevallani magának: az, hogy az ember remegő térddel, a félelemtől szűkölve, vagy emelt fővel diadalordítást hallatva válik hőssé sorsa parancsára, a végeredményt tekintve édesmindegy.

Nem kis megkönnyebbüléssel szögeztem le a történet végére, hogy nem kell Dugonits Titusznak, Zrínyi Miklósnak, de még Bruce Willisnek sem lenni: elég, ha gyáva nyúlból képesek vagyunk néha bátor nyúllá válni.

Ha nagyon muszáj.

Khaled Hosseini: Papírsárkányok- visszatérés Afganisztánba

Terricum Kiadó

© 2009 Rácz Zsuzsa